Január 27-én elhunyt John Hurt angol színész. Az Alien - A nyolcadik utas: a Halál Nostromo űrhajójának hétfős legénységét alakító színészek közül ő az első, aki már nincs közöttünk. A filmben is az általa megszemélyesített Kane első tiszt válik az idegen első áldozatává; a kultikus mellkasrobbantó jelenet a mozi történelmének egyik legtöbbet emlegetett képsora.

Sir John Vincent Hurt (1940-2017)

"Dallas tétovázott, egyenként vette szemügyre a komor arcokat. Senki sem viszonozta a pillantását. - Van valakinek valami mondanivalója?
Természetesen nem volt mit mondani. Kane halott volt. Élt, most már nem él. A legénység egy tagja sem volt beszédes kedvében."

(részlet a regényváltozatból, F. Nagy Piroska fordítása)

2017. október 6-án kerül mozikba a Blade Runner 2049 című film, mely az 1982-es kult-klasszikus Szárnyas fejvadász folytatása. A Warner Bros. tavaly decemberben tette közzé a nagyrészt Budapesten forgatott mű teaserét (elő-előzetesét):

A hivatalos szinopszis szerint 30 évvel járunk az első film történései után. A Los Angeles-i rendőrség (LAPD) blade runner tisztje, K (Ryan Gosling) egy olyan rég eltemetett titok nyomára bukkan, mely káoszba sodorhatja az egyébként is szakadék szélén táncoló társadalmat. K-nak fel kell kutatnia a három évtizede eltűnt LAPD-fejvadászt, Rick Deckardot…

Közvetlen folytatásról van tehát szó, mely azonban nem a magyarul is megjelent Szárnyas fejvadász 2 – Az emberi tényező címet viselő köteten alapszik. Utóbbit egyébként az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című eredeti regényt jegyző Philip K. Dick barátja, K. W. Jeter vetette papírra, méghozzá oly módon, hogy mind a könyv, mind az attól meglehetősen eltérő film folytatásául szolgáljon.

De következzen a leglényegesebb kérdés. Szükségünk van-e egy Szárnyas fejvadász-folytatásra? Nem tagadom, hogy a Ridley Scott által rendezett klasszikus film fanatikus rajongója vagyok. Még a 80-as évek közepén, egy budapesti sci-fi találkozó nem hivatalos vetítésén láttam először az eredeti moziváltozatot (igen, a sokat kárhoztatott Deckard-narrációval és a majdnem happy enddel). Talán ennek köszönhető, hogy a mai napig ez a kedvenc verzióm, természetesen elismerve az 1992-es Director’s Cut és a 2007-es Final Cut erényeit. Megvettem műsoros VHS-en, az egyik első DVD-m is a Blade Runner volt a Warner pattintós papírtokos kiadásában (egyébként a DVD-formátum történetében is ez a film volt az első fecskék egyike). Persze minden rajongóval együtt én is örültem a film öt verzióját tartalmazó Blu-ray kiadásnak, olvastam a Dick-regény mindhárom magyar fordítását, sőt átrágtam magam Paul M. Sammon közel 600 oldalas Blade Runner-bibliáján, a Future Noir-on is.

Fiatalkorom nagy kedvencei a 80-as és 90-es évekből már nagyrészt tiszteletüket tették a XXI. században: jobb-rosszabb eredménnyel a Star Wars, Star Trek, Terminator, Alien, Predator, Indiana Jones, Mad Max, Jurassic Park, RoboCop és Conan franchise modern folytatásai (előzményei, remake-jei, reboot-jai) eljutottak a vásznakra, de az eredeti alkotások hatását, hangulatát egyiknek sem sikerült reprodukálni. Azonban a felsorolt legendák már annak idején, pár évvel premierjük után kitermelték a maguk korabeli mozis folytatásait, kiterjesztett univerzumát és rajongótáborát, míg a Blade Runner (a vele egy évben bemutatott The Thing-hez hasonlóan) eleinte leginkább értetlenséggel találkozott, csak később kapta meg az őt megérdemlő helyet a mozi panoptikumában, a nézők és a kritikusok csak az idő múlásával, évtizednyi késéssel fedezték fel és ismerték el értékeit, emelték kult-státuszba. A Szárnyas fejvadász-t ma már egyértelműen minden idők egyik legjobb sci-fi-jének tartják, ugyanakkor mostanáig magányos állócsillagként kezelték, egyfajta szent tehénként, tabuként, melyhez néhány regényt és számítógépes játékot leszámítva nem mertek hozzányúlni. Bár már az ezredforduló óta tervben volt egy új BR-film, az csak mostanra realizálódott.

Elemezzük egy picit az előzetest. A mindig sötét, környezetszennyezésben fuldokló nagyváros látványa rendben van, egész szépen idézi az 1982-es filmet, jók a járművek és az ismerős kerékpárok is ott vannak a távolban, az a gyárépület-féleség pedig egész pestiesen néz ki. Kellemesen nosztalgikus, ahogy a képek alatt Deckard szövegét halljuk az első filmből, amint kifejti kezdeti véleményét a replikánsokról. A sivatagos jelenet viszont eléggé elüt a megszokott BR képi világtól, ami persze egyáltalán nem baj, nekem a Voight-Kampff teszt egyik szituációját idézte fel („Ön a sivatagban van, egyedül sétál a homokban…”). Végül pedig feltűnik maga Rick Deckard is, kezében a jól ismert, piros ledes pisztoly. Harrison Ford tehát Indiana Jones és Han Solo után a harmadik kultikus karakterét is áthozta a jelenbe (na jó, Jack Ryant is eljátszhatná még egyszer, Tom Clancy kései regényeiben az idősödő Ryan már az USA elnöke). Félig-meddig még mindig nyitott kérdés, hogy Deckard ember vagy Nexus 6-os, mindenesetre ha utóbbi, akkor most már bizonyos, hogy a replikánsok is öregednek. A film alkotói a Star Wars VII íróihoz hasonló bölcsességgel úgy döntöttek, hogy a régi és az új filmek történetei között nagyjából ugyanannyi idő telik el, mint a valós életben, így a szereplők korosodása nem jelent gondot.

Blade Runner (1982)

Blade Runner 2049 (2017)

Ami az előzetes alatt hallható zenéket illeti, azok vagy az első filmből vett Vangelis-darabok, vagy az új zeneszerző, Jóhann Jóhannsson túl jól sikerült tiszteletadásai a görög mesternek, esetleg a kettő keveréke. Hogy az idén 74 éves szintetizátor-varázsló elvállalta volna-e a munkát, vagy hogy egyáltalán felkérték-e, nem tudom, de mindenesetre sajnálom, hogy hiányolnunk kell, mivel az eredeti film legendává válásának egyik fontos pillére volt Vangelis ma már klasszikus muzsikája.

Ami az alkotókat illeti, Denis Villeneuve rendező eddigi portfóliója több mint ígéretes (Fogságban, Sicario, Érkezés). Ami ennél is fontosabb, Ridley Scott is végigkísérte a film születését, ezúttal „csak” producerként. Másik korabeli remekművéhez, az Alien-hez is csak három évtized múltán tért vissza, a rajongókat erősen megosztó Prometheus és az idén májusra várható Alien: Covenant kapcsán azonban a rendezői széket is megtartotta magának. Jó hír még, hogy a Blade Runner társírója, Hampton Fancher a folytatásban is betölti ugyanezt a tisztséget. A mellékszereplők között Jared Leto és Robin Wright mellett Dave Bautista, a volt pankrátor neve tűnt fel nekem, aki A galaxis őrzői és a Kickboxer: Vengeance óta kisebbfajta kedvencemmé vált.

Szóval kell nekünk a Blade Runner 2049? Nos, személyes véleményem szerint az első film egyedi neo-noir hangulatát és korszakalkotó látványvilágát nem lehet utánozni vagy utolérni, és a folytatás nélkül sem lenne szegényebb a filmtörténelem, de azt mondom, adjunk neki egy esélyt, hátha megtörténik a csoda.

„Még mindig nem értitek, mivel álltok szemben, igaz? Tökéletes organizmus. Felépítésének tökéletességéhez csak agresszivitása mérhető… Egy túlélő, akit nem befolyásol lelkiismeret, bűntudat vagy erkölcsi aggályok.”

Arra gondoltam, hogy az Alien: Covenant májusi bemutatója előtt érdemes lenne összefoglalni mindazokat az objektív és szubjektív tényezőket, melyek Ridley Scott rendező 1979-es brit-amerikai remekművét, az A nyolcadik utas: a Halál-t (a továbbiakban: Alien) megkerülhetetlen klasszikussá tették. Az Alien-franchise nyitó darabja vállaltan elfogult véleményem szerint minden idők legjobb filmje, de azt hiszem, azzal a kitétellel bárki egyetért, hogy minden idők (egyik) legjobb sci-fi-je, horrorja, sci-fi-horrorja (megfelelő rész aláhúzandó). De vajon minek köszönhető ez?

„SZÜLETÉS”

Ugorjunk bele a közepébe. A mellkasrobbantó jelenet. Amikor Kane első tiszt testéből kiszakad az arctámadó által beültetett embrióból kifejlődő „kis” szörny. Ez az a képsor, amiről akkoriban tényleg mindenki beszélt, ami az addigi filmtörténetben valóban egyedülállóan döbbenetes és ijesztő volt. Tudom, hogy manapság már mindenféle zsigeri borzalom megjelenik a filmvásznakon és tévéképernyőkön, és nehéz elképzelni a „szülés” letaglózó hatását a korabeli nézőkre, de kérem, hogy a fiatalabbak próbálják meg a 70-es és 80-as évek fordulójába képzelni magukat. Az internet primitív kezdeménye még csak egyetemi kutatók és a hadsereg által ismert titokzatos technika volt, az első kétkilós mobiltelefonok földi halandók számára még nem voltak elérhetők, a házimozi pedig a tehetősebb polgárok otthoni 8 vagy 16 milliméteres filmvetítő berendezését jelentette. Az igényes és egyben modern fantasztikus filmek már a 60-as években megjelentek (2001: Űrodüsszeia, A majmok bolygója), a következő évtizedben pedig szinte berobbant a köztudatba a Csillagok háborúja, a Harmadik típusú találkozások vagy például a Feltámad a Vadnyugat, és a minőségi borzongatás is betette a lábát a mozikba (Az ördögűző). Ugyanakkor a science-fiction és a horror mainstream, A-listás elegyítése gyakorlatilag ismeretlen volt, az űrhorrort leginkább az 50-es évek B-filmjei képviselték. A zsáner újkori megalapítója nem más volt, mint maga az Alien.

Ma már városi legendának tűnnek a hírek a moziteremben rosszul lévő, onnan kimenekülő, a (jobb esetben a mellékhelyiségben) hányó nézőkről, de valóban így történt külföldön és Magyarországon is. Lehet, hogy ez ma üres marketingfogásnak látszik és viccesen hangzik, de akkoriban tényleg felhívták az érzékenyebb lelkű nézők, a szívbetegségben szenvedők vagy a terhes nők figyelmét arra, hogy csak saját felelősségre vegyenek mozijegyet. Persze ezt a technikát már Hitchcock is alkalmazta a Psycho bemutatója kapcsán, de higgyétek el, akkor tényleg nem volt ez minden komolyságot nélkülöző jelenség. A két évet késő budapesti bemutató idején valóban ott állt egy ideig a Nysa mentőautó némelyik premiermozi előtt. Szóval azt akarom mondani, hogy a film hangulata, látványvilága és szívig-lélekig hatoló félelem-faktora bármilyen, kicsit is hasonló előzményt nélkülöző dolog volt. Ehhez adjuk még hozzá, hogy a mellkasrobbantó jelenet felvételén a színészek közül csak a Kane-t alakító John Hurt volt teljes körűen előzetesen informálva (az őt érintő speciális effektusok miatt természetesen muszáj volt felkészíteni), így a többiek reakciója az előtörő vérre, a lény erőszakos világra jöttére bizony nem színészi játék, hanem valódi megdöbbenés és ijedtség, melyet leginkább Veronica Cartwright (Lambert) arc- és testjátékán érdemes megfigyelni.

SZTORI

Az emberi testet keltetőként használó, különböző fejlődési fázisokon keresztülmenő, szinte elpusztíthatatlan földönkívüli lény és a vele szembe kerülő, egy űrhajónyi helyre bezárt maroknyi ember története korántsem előzmény nélküli, és igazán eredetinek sem mondható. A. E. Van Vogt elismert kanadai sci-fi író 1939-es novellájában (mely később más elbeszélésekkel egyesítve a magyarul is olvasható Az Űrfelderítő fedélzetén című regényben jelent meg) egy Ixtl nevű idegen lény tojásokat helyez a lebénított emberi testekbe. A művet idézve: „A tojás órákon belül ki fog kelni minden ember gyomrában. Önmaga apró másai sebesen teljes méretükre eszik magukat.” Bár Van Vogt történetében maga is egyes földi darazsak viselkedését vette alapul, polgári eljárást indított a 20th Century Fox ellen, mely peren kívüli egyezséggel záródott. Nyilvánvaló hatással bírtak az Alien-re az 50-es és 60-as évek egyes sci-fi és horrorfilmjei, H. P. Lovecraft írói munkássága, vagy akár Spielberg A cápá-ja is (az Alien reklámkampányának része volt a „Jaws in Space” titulus), mégis a Dan O’Bannon által kitalált, Ronald Shusett-tel együtt megírt, majd Walter Hill és David Giler által számos ponton módosított forgatókönyv egy olyan egyedi, emlékezetes történetté alakult, mely remek keretet adott a kész film látványvilágához és érzelmi hatásához. Az sem tagadható, hogy a tojás-arctámadó-emberi inkubátor-mellkasrobbantó-kifejlett idegen szaporodási ciklus a vélhető inspirációk ellenére is kuriózum és az újdonság erejével hatott.

HANGULAT

Az Alien klausztrofóbiás, vérfagyasztó és misztikus hangulata az, amit a legnehezebb írásban visszaadni vagy jellemezni. Akit valaha is beszippantott a történet, látvány, hangulat és zene kombinált ereje, az tudja, miről beszélek. Gyakran hallani, hogy a film első fele túl lassú ütemű (a 2003-as rendezői vágás ezen próbált abszolút érthetetlen módon változtatni), de az építkező történetvezetés nagyon is hozzátartozik a tökéletes összhatás kialakításához, illetve zseniális kontrasztként szolgál a sodró erejű befejezéshez. Az alvó Nostromo űrhajó ébredése; az idegen űrjármű felfedezése és behatolás a fosszilizálódott Space Jockey kamrájába; az idegen egyes létfázisainak „belépője”; Dallas kapitány végzetes útja a légaknákban; a fejét vesztett Ash monológja vagy Ripley végső vesszőfutása: felejthetetlen és utánozhatatlan jelenetek, melyek a mai napig képesek libabőrt és felálló karszőrzetet előidézni.

A hangulat kapcsán említsük meg Joseph Conrad angol író munkásságát (legismertebb műve alighanem az 1899-es A sötétség mélyén című kisregény, mely az Apokalipszis most inspirálója volt). Az Alien alkotói minden bizonnyal kedvelik Conrad műveit, melyek nemcsak filozófiájukban és hangvételükben állnak közel a filmhez, de a Nostromo és Narcissus űrhajók neve is az író munkáiból származnak, sőt a forgatókönyv is egy tőle vett idézettel kezdődik: „Úgy élünk, ahogy álmodunk – egyedül.” Ridley Scott Alien előtti, első mozifilmje, a Párbajhősök is Conrad novellája alapján készült.

REJTÉLYEK

A film rejtélyeit a folytatások és a Prometheus, illetve a kiterjesztett Alien-univerzumot alkotó regények, képregények és játékok (szerintem sajnálatosan) már részben feloldották, vagy a franchise újabb részei fel fogják oldani, de annak idején nagyban hozzájárultak az Alien-mítoszhoz és legendáriumhoz. Mit kezdett volna a Társaság a Földre hozott lénnyel? Mikor és milyen körülmények között került az elhagyott idegen űrhajó az LV-426-ra, és miért vannak a tojások a fedélzetén? Ki vagy mi volt a Space Jockey, mi történt vele és fajtársaival? Honnan származik az idegen és pontosan milyen a szaporodási ciklusa? Mit művel az elhurcolt emberekkel? Vajon elpusztul a film végén űrbe taszított szörnyeteg? Idézzük Ridley Scottot az 1979-es The Book of Alien című háttér-könyvből:

„Azt szerettem volna, ha van egy harmadik dimenziója is a teremtmény történetének, például, hogy volt egy civilizáció, és az elhagyott hajó egy hadihajó vagy teherhajó volt, ami az általuk használt fegyvert szállította A-ból B-be, de közben valami baj történt. De e nélkül is érzékeltetnünk kell a lény veszélyességét, például annak bemutatásával, hogy még a szaporodása is rémítő. Ezt a film végén akartam elhelyezni. Azt akartam bemutatni, hogy az idegennek korlátozott az életciklusa, akár egy pillangónak. És ha ebben a periódusban elhatározza magát, és kiugrik a tojásból, a lehető leggyorsabban szaporodnia és terjeszkednie kell, amire talán csak napjai vannak. Ezért a legutolsó jelenetben nyálka áradt volna a nagy idegen testéből, mellyel azt akartuk bemutatni, hogy talán újra bebábozza magát, mint egy hernyó. Ezután ismét támadásra kell ingerelni ahhoz, hogy az életciklusa beinduljon.”

Említsük meg a kivágott, majd a rendezői vágásba visszahelyezett „gubó”-jelenetet, melyben szemtanúi lehetünk annak, hogy az idegen tojássá változtatta Brett és a még életben lévő Dallas kapitány testét. A szaporodási ciklusnak ez a bizarr módja a későbbi filmekben – az idegen-királynő megjelenésével – feledésbe merült.

Ami személy szerint engem legjobban bánt (a Space Jockey fejének szkafanderré lefokozása mellett), az a klasszikus Alien tökéletes organizmusának tökéletlenné tétele, a legyőzhetetlen lény mítoszának lerombolása, melyet maga Ridley Scott is nehezményezett a folytatások és az AvP-filmek kapcsán. Ez a trónfosztás pedig James Cameronnak köszönhető. Félreértés ne essék, egyik kedvenc rendezőmről van szó (legalábbis az A mélység titká-ig bezáróan), és az A bolygó neve: Halál-t (Aliens) magam is kultklasszikus mestermunkának tartom. De azt igenes nehezen viseltem, hogy az élőlény, mely túléli egy űrhajó működő rakétahajtóművének közvetlen „találatát”, mely valószínűleg nem pusztul el a világűr teljes vákuumában, nulla nyomásában és totális hidegében sem, mely kiugrik az őt eltemető olvadt ólomból (Alien 3), melyet éppen csak irritál a ráfújt folyékony nitrogén (Alien 4), nos ezt a lényt el lehet intézni a szájába dugott sörétes puskával, egyszerű maroklőfegyverrel vagy a testére hajtó csapatszállító járművel. Már önmagában a hangya- vagy méhszerűen rajzó idegenek elképzelése is sokat ront az első részbéli magányos harcos misztikáján; alighanem ezt ismerték fel a harmadik film írói, akik visszatértek az eredeti koncepcióhoz.

Az Alien lenyűgöző hatásához hozzájárul még a „kevesebb több” taktika is, melyet Spielberg tökéletesített az A cápá-ban. Természetesen arról van szó, hogy eleinte a lehető legkevesebbet kell mutatni a szörnyből, csak fokozatosan tárva fel a néző előtt annak külső megjelenését. Ridley Scott alkotásának még teljes első végignézése után sem kaptunk igazán átfogó képet a xenomorphról, és ez így is van jól. A rendező aggodalmasan ügyelt arra, hogy a közönség soha ne gondolhassa úgy, hogy éppen egy gumiruhába bújtatott embert lát az idegen szerepében. Érdemes megnézni a DVD vagy Blu-ray kiadások kivágott jelenetei között azt a szkeccset, melyben a lényt megformáló Bolaji Badejo pók (vagy rák) módjára araszol a Nostromo-díszletben: nagyon kiábrándító képsor, teljes joggal végezte a vágószoba padlóján.

SZEREPLŐK

Az addigi űrhajós sci-fiktől eltérően a Nostromo legénysége nem katonákból, tudósokból vagy felfedezőkből áll. Egyszerű "űrkamionosok" ők, egy nagyvállalat szolgálatában álló kereskedelmi tengerészek, akik kizárólag a pénzkeresés miatt szállnak fedélzetre, ráadásul szolgálati idejük nagy részét mélyálomban töltik. Hétköznapi és gyarló emberek, akikkel azonosulhat a néző és izgulhat értük, amikor egy szinte megoldhatatlan helyzetbe kerülnek, és szemben találják magukat egy majdhogynem természetfeletti erővel. Ridley Scott így nyilatkozott a Cinefex magazinnak:

"Az efféle filmekben általában mindent az effektusoknak és a horrornak vetnek alá. Ami nagyon megtetszett a szereplőkkel kapcsolatban - és ez meglehetősen újszerű ötlet volt - hogy egy nő a főhős. Ezt nagyon ötletesnek tartottam. A forgatókönyv dinamizmusát szerintem sokan nem vették észre a film első bemutatásakor, mivel számos kritikát kaptunk, melyek szerint gyenge a karakterek kidolgozása, de ez szerintem totális tévedés. A szereplők igen jól definiáltak, az összefüggésekkel együtt. Ez bőven elég velük kapcsolatban. A karakterek szövegei és háttere igényesen elkészített, elég ahhoz, hogy tudjuk, ki kicsoda. A bajkeverők a gépészek odalentről, és vannak még a felsőbb fedélzetiek. Így létrejön a klasszikus szituáció a társadalmi osztályok elkülönüléséről, még a világűrben is."

A főszereplő feminizálásával, a sikítozva menekülő nőkarakter gondolkodó akcióhőssé emelésével - melyet az eredeti forgatókönyvbéli női mellékszerepeket felülbírálva maga Alan Ladd Jr., a 20th Century Fox akkori elnöke javasolt - egy máig hatással bíró tendenciát indítottak el az alkotók. Sigourney Weaver Oscar-jelölése az A bolygó neve: Halál-ban nyújtott alakítása kapcsán ma már filmtörténeti jelentőséggel bír, mivel a sci-fi és horror műfaj akkoriban még kizárólag csak a technikai kategóriákban rúghatott labdába (ritka korábbi kivétel volt Az ördögűző).

STÁB

A film eredettörténetének érdekes része Alejandro Jodorowsky meg nem valósult Dűne-mozija, melyről itt olvashatsz részletesen. Ebből a hamvába holt produkcióból került az Alien gárdájába a mindent elindító Dan O'Bannon író, a svájci H. R. Giger, az idegen "atyja", Chris Foss brit illusztrátor, a Nostromo egyik tervezője, illetve Jean "Moebius" Giraud francia képregény-zseni, aki a szamurájpáncélok ihlette űrszkafandereket vetette papírra. A művészi előképzettségű angol rendező, a tévéreklámok százain edződött Ridley Scott olyan saját készítésű rajzos forgatókönyvet tett le a producerek elé, hogy azonnal duplájára emelték a költségvetést. A kritikusok gyakran vádolták a kétségkívül erős vizuális beállítottságú, 2003-ban lovaggá ütött művészt, hogy filmjeiben elsősorban a látvány dominál a belbecs kárára, véleményem szerint azonban Sir Ridley számos műfajban bizonyította, hogy képes maradandót alkotni, legyen az sci-fi (Alien, Szárnyas fejvadász, Mentőakció), fantasy (Legenda), thriller (Fekete eső, Hannibal), dráma (Thelma és Louise), történelmi film (Gladiátor, Mennyei királyság) vagy háborús film (A Sólyom végveszélyben). Jerry Goldsmith zeneszerző - aki ekkor már túl volt az Ómen-ért kapott Oscar-díjon és majd tucatnyi egyéb jelölésen - kemény csatákat vívott a rendezővel, talán ennek is köszönhetően azonban a végeredmény csodálatosan alátámasztja a képek hangulatát, már egészen a legendás építkező betűs főcímtől kezdődően.

LÁTVÁNY

A film diadalmenetének talán legjelentősebb összetevőjéhez érkeztünk: ez a látványvilág. Az Alien forradalmi vizuális megjelenését két névvel összefoglalhatjuk: Giger és Nostromo.

A USCSS Nostromo M osztályú kereskedelmi űrhajó helye ott van a filmhistória legemlékezetesebb űrjárművei között, akárcsak a Millennium Falconnak vagy az Enterprise-nak. Egy elterjedt félreértést megcáfolva szögezzük le, hogy a hatalmas, négytornyú katedrálisra emlékeztető építmény nem a Nostromo, hanem az általa vontatott, kilométernyi hosszú és magasságú automata finomító-tanker komplexum. Maga az ütött-kopott burkolatú filmbéli Nostromo "csak" 244 méter hosszú, 72 méter magas és 63 ezer metrikus tonna tömegű.

Az űrhajó ismert megjelenése számtalan vázlat és festmény végeredménye, melyeket Chris Foss, Ron Cobb és maga Ridley Scott vetett papírra. Végül három modell készült: egy 30 cm-es, melyhez az 5,5 méteres finomítómakett csatlakozott; egy 122 cm-es és egy 427 cm-es. A hajó egyes részeit – például egy 12 méter magas leszállólábat – életnagyságban is megépítettek. A három szintre tagolt belső tér szintén jónéhány tehetséges szakember munkájából született. A fő koncepció az úgynevezett retrofit, használt jövőkép kialakítása volt, melyet már a Csillagok háborúja lefektetett, de az Alien és a Szárnyas fejvadász vitt tökélyre. Ez a törekvés szándékosan ellentmondott a 2001: Űrodüsszeia és a Star Trek csillogó-villogó, patikatisztaságú belső díszleteinek. Érdemes megfigyelni, ahogy a kezdetben akár még otthonosnak is mondható fedélzet a történet előrehaladtával egyre inkább kezd hasonlítani a földönkívüli űrjármű nyomasztó és baljós tereire. A közel 40 éves Alien-t nézve ma is tökéletesen hihető, hogy a sztori 2122-ben játszódik egy lestrapált, félhomályos folyosókkal és zsúfolt helyiségekkel teli kereskedelmi vontatóhajó fedélzetén (leszámítva talán a számítógépek billentyűzetét és monitorát, no meg a legénység állandó dohányzását).

H. R. Giger, a svájci szürrealista képzőművész tervezte meg és hozta létre az Alien szinte teljes "idegen" látványvilágát. A festő Necronomicon című albumát fellapozva Ridley Scott nem is keresett tovább: azonnal Gigert bízta meg a feladattal, aki saját rémálmain és szexuális fantáziáin alapuló biomechanikus stílusát alkalmazva hozta létre azóta is egyedülálló, felkavaró, Oscar-díjat érdemlő teremtményeit. Amellett, hogy ő a kifejlett xenomorph atyja, neki köszönhetjük az idegen tojást, az arctámadót, az LV-426 hold felszínét, illetve az elhagyott földönkívüli űrhajó külső és belső megjelenését. Viszonylag kevéssé ismert, hogy a mellkasrobbantóhoz készült saját terveivel még Giger sem volt elégedett, ezért a filmben látható kreatúrát végül Ridley Scott rendező elképzelései alapján Roger Dicken trükkmester készítette el. A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az idegen mechanikus dupla állkapcsa a 3 Oscar-díjas legendás olasz effekt-szakember, E. T. későbbi megteremtője, Carlo Rambaldi munkája.

MARKETING

A plakátról itt már írtam, de mivel komoly szerepe volt a sikerben, érdemesnek tartom most is megemlíteni.

Az Alien poszterének dizájnja oly mértékben a mainstream kultúra részévé vált, hogy valószínűleg kevesen gondolkodnak el azon, miért tér el jelentősen mind kinézetében, mind „működésében” a filmbéli idegen-tojás és a plakát ábrázolása. Nos, Giger eleinte egyszerű tyúktojásokkal és tojástartókkal kísérletezett. A korai ötletek alapján még próbafelvételek is születtek a tojásról és a héj repedéséről (nyílásáról), melyek igen hatásos módon kerültek felhasználásra az emlékezetes előzetesekben. A plakát elkészítésével megbízott grafikus cég két tagjának, Philip Gips-nek és Steve Frankfurtnak olyannyira megtetszett a kísérleti motívum, hogy ennek alapján készítették el terveiket, megalkotva ezzel Ridley Scott klasszikusának nem kevésbé ikonikus promócióját. Minden idők egyik legemlékezetesebb mozis szlogenjét („Az űrben senki nem hallja a sikolyodat”) Philip Gips feleségének, a szintén a reklámiparban tevékenykedő Barbara Gips-nek köszönhetjük; egyszerű, de találó ötletét azonnal megvették a 20th Century Fox illetékesei.

A magyar cím kapcsán oszlassuk el azt az általános tévhitet, hogy az „A nyolcadik utas” hazai találmány. Ugyanezzel az alcímmel forgalmazták a filmet többek között Spanyolországban, Franciaországban, Görögországban, Lengyelországban, a Skandináv államokban és Latin-Amerikában. A „Halál” végződés ellenben tényleg hungarikum. A németeket még így sem übereltük, hiszen náluk a film alcíme nagyjából így szól: „Félelmetes lény egy idegen világból”. Büszkék lehetünk továbbá Helényi Tibor hazai poszterére, melynek eredeti példányai a meglehetősen alternatív mivolt ellenére – vagy éppen ezért – manapság több százezer forintért találnak gazdára.

ELISMERÉSEK

Címszavakban: Kritikai és közönségsiker, a mai napig több mint 200 millió dolláros bevétel (a költségvetés húszszorosa), folytatások, előzményfilmek, Predator-crossoverek, tengernyi regény, képregény és videojáték. Oscar-díj a legjobb vizuális effektusokért és jelölés a legjobb látványtervezés/díszlet kategóriában; 2 BAFTA és 3 Szaturnusz-díj; Golden Globe- és Grammy-jelölés a filmzenére. 2002-ben az USA Kongresszusi Könyvtára a film kulturális és művészeti értékeire tekintettel kijelölte azt megőrzésre a Nemzeti Filmnyilvántartásban. A rangos Amerikai Filmintézet 100-as listáin kétszer is szerepel: 6. a legfélelmetesebb filmek között, illetve az idegen a 14. a legemlékezetesebb „gonosztevő” karakterek sorában. Az AFI „minden idők” 10-es sci-fi listáján 7. az Alien.

Ahhoz, hogy az Alien olyan kultikus alkotássá váljon, amihez csak nagyon kevés kortárs film fogható, természetesen a felsorolt körülmények és tehetséges emberek hely-és időbéli szerencsés találkozása és összhatása is kellett. Nem beszéltünk még az olyan akadémikus jellegű értelmezésekről, mint például hogyan tükrözi a film a kor politikai és társadalmi helyzetét, avagy hogy milyen rejtett vagy nyilvánvaló szexuális utalásokkal borzolta a nézők pszichéjét az alkotás, de erre itt és most talán nincs is szükség. Zárszóul egy profi filmkritikust, Mark Kermode-t idézem az Alien Evolution című dokumentumfilmből:

"1979-ben a mozilátogatók a bőrükből is kiugrottak ijedtükben egy stílusos, megdöbbentő sci-fitől, melynek reklámja így figyelmeztetett: 'Az űrben senki nem hallja a sikolyodat.' Valahol a 2001 és A texasi láncfűrészes mészárlás között egyensúlyozva, A nyolcadik utas: a halál savmarta ellenszert nyújtott a Harmadik típusú találkozások és a Csillagok háborúja csillogó-szemű optimizmusára. Jövőfantázia volt ez pengeéles agyarakkal. A műfaj úttörő klasszikusa, melyben lidércnyomásos alakot öltött a kimondhatatlan szorongás, melyben szemtanúi lehettünk egy újfajta mozihősnő születésének, és amelyből több különböző folytatás is született. Mivel jóval több volt, mint holmi fantasztikus rémmozi, Ridley Scott intelligensen vérfagyasztó alkotása a század egyik legtöbbet emlegetett sci-fi filmjévé vált, mely kifinomult intellektuális vitákat és gyakorlatias nézői reakciókat egyaránt kiváltott azzal, ahogy bátran tovább mert menni, mint előtte bármelyik film."

IN MEMORIAM

Bolaji Badejo, az Idegen alakítója (✝1992); Jerry Goldsmith zeneszerző (✝2004); Gordon Carroll producer (✝2005); Helen Horton, „Anya” hangja (✝2007); Dan O’Bannon ötletgazda és forgatókönyvíró (✝2009); Derek Vanlint vezető operatőr (✝2010); Jean „Moebius” Giraud képzőművész (✝2012); Carlo Rambaldi, Idegen fej-effektusok (✝2012); H. R. Giger, az Idegen tervezője (✝2014); Peter Weatherley vágó (✝2015); John Hurt színész, Kane alakítója (✝2017); Harry Dean Stanton színész, Brett alakítója (✝2017); John Mollo jelmeztervező (✝2017); Michael Seymour látványtervező (✝2018); Terry Rawlings vágó (✝2019); Sir Ian Holm színész, Ash alakítója (✝2020); Eddie Powell kaszkadőr (✝2020); Ron Cobb képzőművész (✝2020); David Giler producer (✝2020); Yaphet Kotto színész, Parker alakítója (✝2021)

AJÁNLOTT OLVASNI- ÉS NÉZNIVALÓ

Adaptációk:

• Alan Dean Foster: A nyolcadik utas a halál (regény)
• Alien – The (Complete) Illustrated Screenplay (forgatókönyv képekkel)
• Archie Goodwin – Walter Simonson: Alien – The Illustrated Story (képregény)
• Richard J. Anobile: Alien – Movie Novel (fotó-regény)
• Lee Brimmicombe-Wood: Aliens – Colonial Marines Technical Manual (ál-dokumentumkönyv, mely elsősorban az Aliens-hez kapcsolódik, de érinti az Alien történéseit is)
• S. D. Perry: Alien – The Weyland-Yutani Report (ál-dokumentumkönyv; Alien 1-4, Prometheus)
• Dan O'Bannon - Cristiano Seixas - Guilherme Balbi: Alien - The Original Screenplay (képregény)

„Így készült” típusú kiadványok:

• Paul Scanlon – Michael Gross: The Book of Alien
• Alien Magazine (hivatalos magazin)
• Don Shay – Bill Morton: Alien – The Special Effects (Alien 1-3)
• John L. Flynn: Dissecting Aliens – Terror in Space (Alien 1-4)
• David McIntee: Beautiful Monsters – The Unofficial and Unauthorised Guide to the Alien and Predator films (Alien 1-4, Predator 1-2, Avp 1)
• Ian Nathan: Alien Vault – The Definitive Story of the Making of the Film
• Mark Salisbury: Alien – The Archive: The Ultimate Guide to the Classic Movies (Alien 1-4)
• Empire Classics - The Definitve Guide to Iconic Cinema: Alien (Alien 1-4, Prometheus, Covenant, AvP 1-2)
• Graham J. Langridge: Alien - The Blueprints (Alien 1-4, Prometheus, Covenant)
• J. W. Rinzler: The Making of Alien

Kritikai-elemző kiadványok:

• David Thomson: The Alien Quartet (Alien 1-4)
• Roger Luckhurst: Alien (BFI Film Classics)
• Ximena Gallardo C. – C. Jason Smith: Alien Woman – The Making of Lt. Ellen Ripley
• Alien and Philosophy (szerkesztők: Jeffrey Ewing és Kevin S. Decker)
• John David Ebert: Alien Scene-by-Scene

Művészeti könyvek:

• Giger’s Alien – Film Design
• HR Giger’s Film Design (más filmekről is)
• H. R. Giger: Alien Diaries
• Alien: 40 Years 40 Artists

Dokumentumfilmek:

• Alien – Experience in Terror (1979)
• Giger's Alien (1979)
• The Alien Legacy (1999)
• Alien Evolution (2001; az eredeti változat az első négy filmmel foglalkozott, majd 2003-ban készült egy újravágott verzió, kizárólag az első részről)
• The Alien Saga (2002; Alien 1-4)
• The Beast Within: The Making of Alien (2003)
• Memory: The Origins of Alien (2019)
• Laserdisc Archive (a film 1992-es lézerlemez-kiadásának szövegekből, képekből és videókból álló komplex összeállítása, mely megtalálható a DVD és Blu-ray kiadások extra lemezein is)

"Itt Ripley, a Nostromo utolsó túlélője. Adás vége."

[utolsó update: 2022.04.03.]

Carrie Frances Fisher (1956-2016)

A 70-es évek japán eredetű nindzsa és karate őrülete, a korabeli hongkongi kungfu és vu-hszia filmek, Bruce Lee és Jackie Chan felemelkedése után, de még az új évezred vegyes műfajú harcművészeti filmjei (Mátrix, Kill Bill) előtt, a 80-as és 90-es évek fordulóján is virágzott a zsáner: Chuck Norris és Steven Seagal mellett a belga Jean-Claude Van Damme vált a korszak legikonikusabb martial arts akciósztárjává, akinek Karate tigris (1986), Véres játék (1988), Kickboxer (1989) szentháromsága mindmáig a rajongók szíve csücske.

A Véres játék (eredeti címén Bloodsport) keletkezésének történetét két oldalról közelíthetjük meg. Van Damme, a korábbi karate és kick-box versenyző 1986-ban Los Angelesben kereste a filmsztárrá válás lehetőségét, amikor apróbb szerepek után - a mendemonda szerint - az utcán (más változatok alapján egy étteremben, ahol éppen pincérkedett) megpillantotta a híres-hírhedt Cannon Films egyik tulajdonosát, Menahem Golant. A belga egy tökéletes köríves rúgás kivitelezésével mutatkozott be az izraeli mogulnak, akit ez különösebben nem hatott meg, amikor azonban megtudta, hogy Van Damme éppen Arnold Schwarzeneggerrel dolgozik együtt a Ragadozó forgatásán, felfigyelt a 26 éves sportolóra. Kétségtelen, hogy eredetileg valóban Van Damme alakította volna a filmbéli földönkívüli vadászt, később azonban Kevin Peter Hall kapta meg a legendás szerepet. Hogy Golan és Van Damme első találkozásának valóban ez lenne a pontos története, nem tudjuk, de tény, hogy a „brüsszeli izompacsirta” megkapta a Véres játék főszerepét. Mark Di Salle producer (később a Kickboxer rendezője) szerint ezúttal egy olyan színészt kerestek, aki adottságaival az akciófilmeket kedvelő férfiak elismerése mellett a hölgyek szívét is képes meghódítani.

Másrészről Sheldon Lettich, a vietnami veteránból filmes íróvá és rendezővé váló szakember felfigyelt egy Frank Dux nevű harcművész történeteire, melyek inspirációja alapján végül a Véres játék forgatókönyve született. A Dux-szal kapcsolatban megjelent újságcikkek és könyvek valóságtartalma mára már jócskán megkérdőjeleződött, illetve konkrétan megcáfolódott, ő maga nagy valószínűséggel soha nem indult a filmbélihez hasonló harcművészeti tornán, vagyis kumitén, és a film vége-főcíme előtt kiírt „eredmények” is légből kapottak. Ettől függetlenül a Cannon International részére írt szkript története szerint Frank Dux, az amerikai hadsereg századosa elöljárói tiltása ellenére részt vesz a Hongkongban tartandó illegális full kontakt kumitén, hogy bizonyítsa rátermettségét saját maga és mestere, Senzo Tanaka előtt. Amellett, hogy a különféle harcművészeti irányzatok jeles képviselőivel kell szembenézni – akik közül kegyetlenségével kiemelkedik a kumite bajnoki címét viselő dél-koreai Chong Li –, Dux nyomában jár két katonai nyomozó is.

Lettich, a történet gazdája és a forgatókönyv társírója a következő években virágzó együttműködést alakított ki Van Damme-mal, ő írta és rendezte az Oroszlánszív-et, a Dupla dinamit-ot és a Tökéletes védelem-t, továbbá megírta A légiós-t és rendezte A rend őrzőjé-t. Az igazi Frank Dux a Véres játék forgatása során harcművészeti koordinátorként és Van Damme trénereként működött közre, később ugyanilyen pozíciókat kapott az Oroszlánszív-ben, sőt A kalandor történetéhez is hozzájárult (talán nem véletlenül utóbbi mű története is egy harcművészeti torna körül bonyolódik).

Sőt, ha már a titkos bajnokságoknál tartunk, Bruce Lee klasszikusából, A sárkány közbelép-ből két színész is megjelenik a Véres játék-ban: Roy Chiao mindkét alkotásban a főszereplő mentorát, a testépítő Bolo Yeung pedig mindkettőben az ellenfelét alakította. Chiao emlékezetes lehet még az Indiana Jones és a végzet temploma nyitójelenetének kínai gengsztervezére, Lao Che kapcsán, Yeung pedig a Van Damme-mal kötött barátsága folytán később a Dupla dinamit egyik antihősének szerepét is megkapta.

A további szereposztás is tartogat néhány érdekességet. Rawlins nyomozó szerepében a későbbi Oscar-díjas Forest Whitaker tűnik fel, a kumitén induló harcosok egyike pedig maga Michel Qissi, vagyis Tong Po az egy évvel későbbi Kickboxer-ből. Qissi még Belgiumban barátkozott össze Van Damme-mal, akivel együtt érkezett Amerikába, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Később szerepelt még az Oroszlánszív-ben és a Van Damme nélküli Kickboxer 2-ben is.

A Véres játék rendezői székét az akkor 65 éves hollywoodi veterán, Newt Arnold kapta meg, aki olyan klasszikusok segédrendezője volt, mint A keresztapa II, a Pokoli torony vagy a Szárnyas fejvadász.

A film költségvetése különböző források szerint mindössze 1,1 és 2,3 millió dollár között mozgott. A Véres játék egyike azon kevés produkcióknak, mely a hongkongi forgatás során engedélyt kapott arra, hogy a Kaulong negyed „Walled City” nevezetű hírhedt részén forgasson. Az engedély nélkül egymás mellé és fölé épített betontömbökből álló, útvesztőszerű, zsúfolt és bűnügyileg rendkívül fertőzött épületegyüttest a városi hatóságok 1992-ben végleg lebontották.

A film hangulatos, dinamikus, önmagában is élvezetes zenéjét Paul Hertzog szerezte, akárcsak később a Kickboxer esetében. A betétdalokat Stan Bush („Fight to Survive”, "On My Own”) és Michael Bishop („Steal the Night”) énekli.

A vágás során a túl erőszakosnak és véresnek talált harci jelenetekből több mint 20 percnyi került kivágásra, az összecsapások egy részét csak kivonatosan, montázsokba rendezve mutatja be a film. A végső vágásba állítólag maga Van Damme is besegített annak érdekében, hogy bemutatható állapotba hozzák a produkciót.

A széles körű premierre 1988 áprilisában került sor. Az USA bevétel nagy meglepetésre elérte a 11 (más források szerint 15) millió dollárt, világszerte pedig 65 milliós hozamot könyvelhetett el az azóta abszolút kultfilmmé vált mű.

A 90-es évek végén három, egyenesen videoforgalmazásra szánt folytatása készült a filmnek, Van Damme közreműködése nélkül (a második részben ellenben ismét láthatjuk Donald Gibbet a nagy darab amerikai harcos, Ray Jackson szerepében). Az utóbbi években többször érkezett hír a Bloodsport remake kapcsán, azonban ezek még nem realizálódtak. A film örökségéhez tartozik, hogy bevallottan a számos folytatást megélt 1992-es Mortal Kombat videojáték egyik inspirálója volt, Johnny Cage karaktere pedig kifejezetten Van Damme pixel-változata. A belgát egyébként 1989-ben Frank Dux eljátszásáért jelölték a legrosszabb új sztár Arany Málna díjára, de „elvesztette” azt Ronald McDonalddal, a gyorséttermes bohóccal szemben.

A VÉRES JÁTÉK MAGYARORSZÁGON

A filmet 1990-ben mutatta be a magyar mozikban a korabeli filmforgalmazás hírhedt, ma már inkább nosztalgikus emlékű képviselője, a VICO, és ugyanez a cég jelentette meg kölcsönzős sárga VHS-kazettán (lásd a poszt illusztrációit saját gyűjteményemből), de igazi karriert természetesen a fekete videopiacon futott be. 2006-ban a Budapest Film hozta ki DVD-n a művet az "Akcióklasszikusok" sorozatában, újkeletű reneszánszát pedig a kereskedelmi tévék filmcsatornáin éli. Két magyar szinkron ismeretes, a korábbit még a VICO, a másodikat pedig a TV2 készíttette.

„A manapság látható filmek speciális effektjeit bármelyik gyerek képes reprodukálni a számítógépén. A misztikumnak vége. A kíváncsiság, melyet egykor a különleges effektusok váltottak ki a nézőkből, elpárolgott. Olyan ez, mintha a bűvész leleplezné a trükkjeit… Nem kétséges, hogy ezek a számítógépes filmek jól mutatnak, de a bájuk odaveszett. Ha Spielberg ma forgatná le az E.T.-t a legújabb technikával, nem vagyok biztos benne, hogy ugyanakkora lenne a siker, mivel a modern módszerek nem tudnák megjeleníteni például E.T. szemének mély kifejezéseit. A titok abban rejlik, hogy egy mesterember munkája életre keltheti a karaktert, és képes a legmélyebb érzelmekre hatni, a technológia viszont nem alkalmas erre.” (Carlo Rambaldi)

A számítógéppel generált képek (CGI) tökéletesedése óta a múlt század filmjeinek legendás szörnyeit, robotjait, földönkívülijeit, mitológiai lényeit, ősállatait és egyéb teremtményeit megalkotó szakemberek munkássága és öröksége jócskán kezd háttérbe szorulni. Az úgynevezett practical (fizikai valójában létrehozott) effektek körébe tartoznak a különféle kreatúrákat előállító módszerek (bábok, lénymodellek és -jelmezek, protézisek, speciális maszk és smink, animatronikus karakterek), melyekre manapság már egyre kisebb a filmgyártó stúdiók igénye, mivel inkább a gyors és olcsó komputer-animációt választják.

Habár az utóbbi években több prominens filmkészítő - például Ridley Scott vagy J. J. Abrams - kijelentette, hogy igyekeznek visszaszorítani a CGI-effektek mennyiségét a hagyományosabb technikák javára, azért mégis úgy tűnik, hogy egy kihalófélben lévő szakmáról beszélünk. Amint a posztból is kiderül majd, legjelesebb képviselői közül sokan már nincsenek közöttünk, vagy jól megérdemelt nyugdíjas éveiket töltik.

Vegyük hát sorra a fantáziát életre keltő legnagyobb varázslókat, akiknek feledhetetlen teremtményeit szerencsére örök időkre megőrzik a filmkockák (és közben gondoljunk a mögöttük álló stábokra is, a névtelen trükktechnikusok és maszkmesterek százaira, akik megvalósították a mítosszá váló terveket).

STAN WINSTON (✝2008)

Kétségtelenül az egyik legismertebb effekt-specialista, a szakma igazi celebritása volt. Habár kisebb mértékben részt vett A dolog (1982) korszakalkotó lényeinek létrehozásában is (konkrétan a mutálódott kutya az ő munkája), az igazi áttörést a Terminátor (1984) hozta el számára. Az önmagát javító T-800-as és a főhősöket üldöző kiborg-fémváz képei beírták magukat a különleges hatások nagykönyvébe. Mind James Cameron rendezővel, mind Schwarzeneggerrel volt alkalma a későbbiekben is együtt dolgozni. Winston további karrierjének állomásai a kultikus sci-fik valóságos tárházát nyújtják. A keze alól került ki A bolygó neve: Halál (1986) idegen királynője (Cameron tervei alapján) és a Ragadozó (1987) címszereplője; természetesen dolgozott a második és harmadik Terminátor halálosztóin is, és neki köszönhetjük a Jurassic Park-trilógia animatronikus (vagyis irányítható-mozgatható robotvázra épített) őslényeit. Spielberg 1993-as klasszikusa mérföldkő volt ugyan a CGI történetében, de Winston motorizált dinoszauruszai - közöttük egy 9 tonnás T. rex és egy 12 tonnás Spinosaurus - ugyancsak nélkülözhetetlennek bizonyultak. Néhány további Winston-remekmű: Pingvin/Danny DeVito a Batman visszatér-ben, a Kongó gorillái, a Michael Douglas-féle Ragadozók oroszlánjai, A szörny óriáskrokodilja, vagy éppen a Pumpkinhead - A bosszú démona címszereplője (utóbbi filmet maga Winston rendezte).

Oscar-díjak: 1987 - A bolygó neve: Halál; 1992 - Terminátor 2: Az ítélet napja (2 díj); 1994 - Jurassic Park

H. R. GIGER (✝2014)

A svájci szürrealista festő elsősorban nem filmes szakember, hanem képzőművész volt, de azzal, hogy megtervezte és létrehozta az Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979) szinte teljes "idegen" látványvilágát, mindenképpen itt a helye. Amellett, hogy ő a kifejlett xenomorph atyja, neki köszönhetjük az idegen tojást, az arctámadót, az LV-426 hold felszínét, illetve az elhagyott földönkívüli űrhajó külső és belső megjelenését. Viszonylag kevéssé ismert, hogy a mellkasrobbantóhoz készült saját terveivel még Giger sem volt elégedett, ezért a filmben látható teremtményt végül Ridley Scott rendező elképzelései alapján Roger Dicken trükkmester készítette el. Giger biomechanikus stílusának másik legismertebb filmes képviselője Sil, az 1995-ös A lény idegen-ember hibridje. Koncepcióit felhasználták még az Alien 3-ban, a Kopogó szellem 2-ben és a Prometheus-ban is, legelső mozis felkérését pedig Alejandro Jodorowsky hamvába holt Dűne-projektjéhez kapta.

Oscar-díj: 1979 - A nyolcadik utas: a Halál

CARLO LAMBARDI (✝2012)

Az olasz szakember legismertebb "gyermeke" természetesen nem más, mint E.T., a földönkívüli (1982). Az animatronikus figura arcához Albert Einstein, Ernest Hemingway és Carl Sandburg költő fizimiskája szolgáltatta az inspirációt. Rambaldi fejlesztette ki továbbá az Alien címszereplőjének mechanikus dupla állkapcsát, és az ő teremtménye az 1976-os King Kong óriásmajma is. Spielberggel már az E.T. előtt is dolgozott együtt, szintén földönkívüli témában: a Harmadik típusú találkozások (1977) UFO-utasait keltette életre. Emlékezetesek még a Dűne (1984) homokférgei, a Stephen King írása alapján készült Ezüst pisztolygolyók (1985) farkasemberei, és személyes kedvencem, a Conan, a pusztító (1984) Dagoth-szörnye.

Oscar-díjak: 1977 - King Kong; 1980 - A nyolcadik utas: a Halál; 1983 - E.T., a földönkívüli

RICK BAKER

Baker több mint 60 film kreatúráinak életre hívásában vett részt, de legismertebb munkája minden idők legjobbnak tartott vérfarkas-trükkjeihez kötődik az Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című klasszikusban. A kultikussá vált átalakulás-effektek azóta is a műfaj alapvető hivatkozási pontjai. Életművében ezután is kiemelt szerepet kaptak a farkasok (Üvöltés, a Jack Nicholson nevével fémjelzett Farkas, Elátkozottak és a 2010-es Farkasember), illetve a majmok (az 1976-os King Kong; Greystoke - Tarzan, a majmok ura; Gorillák a ködben; Joe, az óriásgorilla; a 2001-es A majmok bolygója). Neki köszönhetjük Michael Jackson macskaemberré változását a Thriller videoklipben (1983), továbbá ő volt Eddie Murphy állandó maszkmestere azokban a vígjátékokban, melyekben több különböző karaktert alakított a színész, vagy éppen öregíteni kellett (Amerikába jöttem, Bölcsek kövére 1-2, Életfogytig, Norbit). Baker tavaly, 64 évesen jelentette be visszavonulását, elsősorban azzal indokolva azt, hogy a CGI elterjedése miatt egyre szűkülő kereslet mutatkozik a szaktudása iránt.

Oscar-díjak: 1982 - Egy amerikai farkasember Londonban; 1988 - Óriásláb esete Hendersonékkal; 1995 - Ed Wood; 1997 - Bölcsek kövére; 1998 - Men in Black - Sötét zsaruk; 2001 - A Grincs; 2011 - Farkasember

ROB BOTTIN

Karrierje kezdetén elkészíthette A köd (1980) túlvilági kalózait, majd mentora, Rick Baker segítségével az Üvöltés (1981) farkasember-transzformációs jeleneteit, azonban életművének ékköve kétségtelenül John Carpenter 1982-es kult-horrorja, A dolog emberbe és kutyába rejtőző alakváltó földönkívüli lényének megalkotása. A számos vérfagyasztó formában megjelenő kreatúra a mai napig lenyűgözi és inspirálja a rajongókat és a szakma képviselőit. A film bemutatója idején sokan értetlenül álltak a szerintük taszító és túlzó jelenetek előtt, ma már azonban az általános vélemény szerint is mind a filmet, mind a speciális effekteket a zsáner legkiválóbbjai között tartják számon. Bottin Paul Verhoeven rendezővel dolgozott együtt a Robotzsaru (1987) és a Total Recall - Az emlékmás (1990) különleges hatásain. Ridley Scott Legenda (1985) című fantáziája lényeinek létrehozása érdekében a kor legnagyobb létszámú maszkmesteri csapatának élére állt. 2002 óta nem vesz részt filmkészítésben.

Oscar-díj: 1991 - Total Recall: Az emlékmás

STUART FREEBORN (✝2013)

A szakma egyik legelismertebb mágusa a klasszikus Star Wars trilógia vezető kreatúra-effekt alkotójaként vált legendássá. A popkultúra olyan örök érvényű figuráit kreálta ő, mint Csubakka, Yoda vagy Jabba, a hutt. A brit szakember ezek mellett a Csillagok háborúja (1977) kultikus Mos Eisley-i kocsma-jelenetének létrehozásában is jeleskedett (Rick Bakerrel, Rob Bottinnal és Phil Tippettel együtt), A Birodalom visszavág-hoz (1980) konstruálta a tauntaunt és a wampa jéglényt, A Jedi visszatér-hez (1983) pedig az ewokokat. De már George Lucas filmjei előtt sem volt ismeretlen, hiszen az ő munkái voltak a 2001 - Űrodüsszeia (1968) nyitójelenetének majomemberei, később pedig a Star Wars-szal párhuzamosan a Superman mozifilmek négy részén is dolgozott.

DICK SMITH (✝2014)

A legendás szakember felelt Az ördögűző-ben (1973) a démon által megszállt kislányt alakító Linda Blair félelmetes maszkjának elkészítéséért, illetve a gonosz jelenlétének egyéb testi tünetei (például a hírhedt körbeforgó fej) kivitelezéséért, melyek fordulópontot jelentettek a különleges sminkek és effektek történetében. Smith specialitása egyébiránt a színészek öregítése volt: keze alá került Dustin Hoffman (Kis nagy ember, 1970), Marlon Brando (A keresztapa, 1972), David Bowie (Az éhség, 1983), F. Murray Abraham (Amadeus, 1984), Jack Lemmon (Drága papa, 1989) és Mel Gibson (Halhatatlan szerelem, 1992) is. Smith munkája volt a Taxisofőr-ben (1976) Robert De Niro sminkje és a film végi vérengzés, illetve az Agyfürkészők (1981) ikonikus robbanó feje.

Oscar-díjak: 1985 - Amadeus; 2011 - tiszteletbeli díj

JOHN CHAMBERS (✝2001)

John Chambers korszakalkotó, máig ható teljesítménye A majmok bolygója (1968) főemlős-maszkjainak addig nem ismert minőségben való létrehozása. Az egyedülálló végeredmény forradalmasította Hollywood hozzáállását a maszkmesteri munka elismertsége és bevételnövelő hatása kapcsán. Chambers korábban fogtechnikusként is dolgozott, a világháború alatt pedig protéziseket készített a sérültek karjainak, lábainak, orrának vagy egyéb arcrészleteinek pótlására. Tapasztalatai ezután a televíziós és filmes smink irányába vezették. A majmok bolygója forgatásán minimum 3 és fél órát kellett egy színésznek a kezei alatt tölteni, mielőtt tökéletes csimpánzzá, orangutánná vagy gorillává vált. A feladatok hatalmas mennyisége miatt Chambers valóságos kis kiképzőtábort működtetett, hogy minél több munkatársát betanítsa a szükséges technikák alkalmazására. Tapasztalatait a film 70-es évek elején elkészült négy folytatásában is kamatoztatta, de neki köszönhetjük a Star Trek Spockjának hegyes füleit is. 1997-ben került nyilvánosságra, hogy Chambers tehetségét a CIA is igénybe vette álcázó felszerelések készítéséhez, sőt aktív résztvevője és kitüntetettje volt a "Canadian Caper" kódnevű titkos műveletnek, melyet a legjobb film Oscar-díjával kitüntetett Az Argo-akció dolgozott fel 2012-ben (Chambers-t John Goodman alakította).

Oscar-díj: 1968 - A majmok bolygója

CHRIS WALAS

Legismertebb művei Jeff Goldblum rovarrá alakítása az 1986-os A légy-ben, a Szörnyecskék (1984) mogwai-ainak és gremlinjeinek életre keltése, illetve Az elveszett Frigyláda fosztogatói (1981) ládafelnyitós jelenetének elhíresült olvadó fejei. A légy 2-ben (1989) az effektusok mellett a rendezői feladatokat is megkapta.

Oscar-díj: 1986 - A légy

RAY HARRYHAUSEN (✝2013)

Alighanem illett volna a poszt elején méltatni Harryhausen életművét, hiszen munkássága olyan filmkészítőket inspirált, mint Steven Spielberg, George Lucas, Peter Jackson vagy Tim Burton. Az eredeti King Kong (1933) trükkmestere, Willis O'Brian mellett tanulta ki az úgynevezett stop-motion animációs technika fortélyait, melynek lényege, hogy mozgatható fémvázra épített figurákról úgy készítenek állóképeket, hogy az egyes képkockák között apró helyváltoztatásokat eszközölnek, így az egymás után gyorsan lejátszott képek a folyamatos mozgás illúzióját keltik (modernizált változata a go-motion, melynél már számítógép vezérli a mozgatást). Harryhausen "Dynamation" néven tökéletesítette az eljárást annak érdekében, hogy a trükkfelvételek valós háttérbe is beilleszthetők legyenek. Óriásira nőtt állatokat, őshüllőket, űrlényeket, mesealakokat, életre kelt csontvázakat, no meg a görög és arab mitológia teremtményeit varázsolta vászonra olyan filmekben, mint a Pánik New Yorkban (1953), Az aranygyapjú legendája (1963), a Szindbád-trilógia, az Egymillió évvel időszámításunk előtt (1966), vagy a nemrég remake-elt Titánok harca (1981). Amikor Harryhausen átvette Oscar-különdíját, a házigazda Tom Hanks így méltatta az idős mestert: "Egyesek azt mondják, hogy a Casablanca vagy az Aranypolgár... én azt mondom, Az aranygyapjú legendája a valaha készült legjobb film!"

Oscar-díj: 1992 - speciális különdíj

PHIL TIPPETT

Stuart Freebornhoz hasonlóan Tippett is az eredeti Star Wars trilógia effektjeivel írta be magát a különleges hatások történetébe. Az első filmben elkészítette a Millennium Falcon sakkasztalának kis lényeit, majd A Birodalom visszavág-ban a részben általa kifejlesztett go-motion technikával mozgatta az egész alakos tauntaunokat és birodalmi lépegetőket, végül A Jedi visszatér-ben Jabba udvartartása és a Rancor került ki a keze alól. Ugyancsak go-motionnel keltette életre a Robotzsaru ED-209-es harci robotját, és Spielberg is e metódus alkalmazására kérte fel a Jurassic Park-ban. Tippettet valósággal sokkolta, amikor az előmunkálatok során a rendező úgy döntött, hogy a számítógépes grafika elérte azt a fejlettségi szintet, hogy fő szerepet kapjon a dinoszauruszok vászonra vitelében. A szakember végül sikeresen nyergelt át a CGI-ra, és olyan művek alkotógárdáját erősítette, mint a Csillagközi invázió (1997), az Evolúció (2001) és az Alkonyat-sorozat.

Oscar-díjak: 1984 - A Jedi visszatér; 1994 - Jurassic Park

Csak felsorolásszerűen említsük még meg Tom Savini és Greg Nicotero zombi-szakértőket; Alec Gillis-t és Tom Woodruff, Jr.-t, akik az Alien 3-tól kezdve minden Alien és AvP film lényeffektusainak felelősei voltak; Michael Westmore-t, a Star Trek tévésorozatok maszkmesterét; a brit Christopher Tuckert (Az elefántember, Farkasok társasága); vagy éppen Robert Mattey-t és Roy Arbogastot, akik Spielberg Cápá-jának mechanikus főszereplőjét készítették el. Ha már Cápa: a posztot egy Patrick Jankiewicz-től vett idézettel zárom, mely rávilágít a rajzolt lények és a hagyományos technikákkal létrehozott teremtmények, illetve az őket felvonultató filmek közötti különbségre:

"Míg napjaink számos digitálisan megrajzolt filmjét egy számítógép köpi ki magából, addig a Cápának súlya, ereje és sodró történetvezetése van. Több mint harminc év elteltével mind a film, mind maga a cápa ugyanolyan könyörtelen és hatásos maradt, mint amikor beszabadultak a kollektív tudatalattinkba."

Ajánlott dokumentumfilmek:

• The Making of Steven Spielberg's Jaws (1995)
• The Harryhausen Chronicles (1997)
• John Carpenter's The Thing - Terror Takes Shape (1998)
• The Fear of God: 25 Years of "The Exorcist" (1998)
• The Alien Legacy (1999)
• The Beast Within: The Making of Alien (2003)
• Superior Firepower: The Making of Aliens (2003)
• Ray Harryhausen: Special Effects Titan (2011)

Ajánlott olvasmányok:

• Carl Gottlieb: The Jaws Log (1975)
• Giger's Alien - Film Design (1979)
• Bob McCabe: The Exorcist - Out of the Shadows (1999)
• Joe Russo - Larry Landsman: Planet of the Apes Revisited (2001)
• Pascal Pinteau: Speciális effektek - Egy forradalmi évszázad (magyar kiadás: 2004)
• Ray Morton: King Kong - The History of a Movie Icon (2005)
• Jody Duncan: The Winston Effect (2006)
• J. W. Rinzler: The Making of Star Wars (2007)
• J. W. Rinzler: The Complete Making of Indiana Jones (2008)
• Patrick Jankiewicz: Just When You Thought It Was Safe - A Jaws Companion (2009)
• J. W. Rinzler: The Making of The Empire Strikes Back (2010)
• J. W. Rinzler: The Making of Return of the Jedi (2013)
• Ian Nathan: The Alien Vault (2011)
• Ian Nathan: The Terminator Vault (2013)

Az Alien kult-plakátjáról írva ötlött fel bennem, hogy érdemes lenne néhány, a figyelemfelkeltés ürügyén „füllentő” filmposzterről megemlékezni. Tudom, hogy a világháló tele van a volt szocialista, távol-keleti vagy afrikai országok bizarr filmplakátjaival, no meg a B-kategóriás, kis költségvetésű művek szándékosan túltolt dizájnú promócióival, de az A-ligában, sőt a klasszikusok vonatkozásában is akadhatunk gyöngyszemekre. Mindezt persze nem kell bántásnak tekinteni: szeretjük ezeket a grafikákat és festményeket, a túlzások pedig beleférnek a művészi szabadságba, és a financiális megfontolások is érthetők.

KÉMEK A SASFÉSZEKBEN (1968)

A filmben valóban van egy lanovkás akciójelenet, de a poszteren látható légtornász-gyakorlatoktól azért az elég távol áll. A bugyuta szlogen csak ráadás: "Smith őrnagy, Schaffer hadnagy és egy Mary nevű gyönyörű szőke egy hétvégén elhatározták, hogy megnyerik a II. világháborút"

KING KONG (1976)

Bármilyen súlyos egyéniség is Kong, azért a filmben bizony jócskán eltörpül az akkor pár éve megnyitott World Trade Center mellett. Az elfogadható túlzás mértéket igencsak túllépi a poszter, melyen a majom egy-egy lábát megveti az ikertornyok tetején, és a vadászrepülő hozzá viszonyított mérete és marokra fogása is elrugaszkodik a filmbéli realitástól.

CSILLAGOK HÁBORÚJA (1977)

Leia hercegnő meztelen végtagjait valójában csak hat évvel később, A Jedi visszatér-ben csodálhattuk meg, a Jabba által rákényszerített rabszolga-bikininek köszönhetően. Luke mellkas-izomzata sem feltétlenül autentikus. Az alkotó, Tom Jung visszaemlékezése szerint a IV. epizód hűvös, konzervatív szenátornőjét és nyiszlett parasztgyerekét közönségvonzó célzattal változtatták szexis fantasy-hercegnővé és kigyúrt harcossá a poszteren. A Leiát alakító Carrie Fisher édesanyjának, (a szintén színésznő) Debbie Reynolds-nak annyira megtetszett a festmény, hogy rendelt egy másolatot Jungtól.

ORCA – A GYILKOS BÁLNA (1977)

Ismét a méret a lényeg. A plakáton kék bálnányi vagy ámbrás cetnyi méretűre nagyított kardszárnyú delfin a valóságban maximum 10 méteresre nő, és ezt a tényt a film is tiszteletben tartotta.

A CÁPA 2 (1978)

Bár az első rész kultikus plakátján sem stimmelnek az arányok, ott ez nyilvánvaló művészi koncepció, míg itt tényleg azt akarják elhitetni velünk, hogy egy megalodon méretű cápa készül bekapni szerencsétlen vízisízőt.

KRAMER KONTRA KRAMER (1979)

Aki látta a drámai hatású filmet, annak nem kell elmagyarázni a poszter idillikus üzenetének abszurditását. A film hangvétele és a promóció közötti kontraszt persze nyilvánvalóan szándékos, ettől függetlenül jómagam nem tartom túl szerencsés ötletnek.

HALÁLOS VADÁSZAT / VADÁSZAT ÉLETRE-HALÁLRA (1981)

A film német plakátján ("A vadállattá váló férfi") látható, trendi bőrdzsekit és inget viselő, jól fésült Charles Bronson alapján senki nem gondolná, hogy a mozi a fagyos Yukon-vidéken játszódik az 1930-as évek elején, prémvadászok, aranyásók, gyilkosok és lovas rendőrök között.

MENEKÜLÉS NEW YORKBÓL (1981)

A filmben helyén maradt a Szabadság-szobor feje. Ha ilyet akarunk látni a mozivásznon, nézzük meg a klasszikus A majmok bolygójá-t vagy Roland Emmerich bármelyik művét.

Egy későbbi DVD-borítón kígyótetoválást láthatunk „Snake” (kígyó) Plissken felkarján, holott a film tanúsága szerint a hasára varratott egy kobrát, de az is másképpen néz ki, mint a borítón lévő. Ráadásul Snake nem a filmben használt MAC-10-es géppisztolyt tartja a kezében.

Ha már itt tartunk, a kobra-tetkót látva a film német címe (Die Klapperschlange - A csörgőkígyó) is mellényúlásnak tűnik. Végül érdemes egy pillantást vetni Carpenter remekének olasz plakátjára is, mivel az az előző két festmény minden „hibáját” egyesíti magában, és még Kurt Russell izomzatát is jelentősen felpumpálták rajta.

USA INVÁZIÓ / TOMBOLÓ TERROR (1985)

A bevezetővel ellentétben ez bizony B-film a javából, így némileg kilóg a sorból, mégis bátorkodom bemutatni, mivel a filmbéli kisvárosi és kisstílű csihi-puhival ellentétben a Cannon Films plakátja tökéletesen alátámasztja a film nagyratörő és félrevezető címét, és a New York-i felhőkarcolók meg a Capitolium bevonásával valóban grandiózus inváziót ígér.

47 RONIN (2013)

A film plakátja kiemelt helyen és méretben mutatja az ígéretes kinézetű tetovált karaktert. A moziból kijövet jól elgondolkodhattunk rajta, mivel érdemelte ezt ki a pár percig látható mellékszereplő.

Az alábbi posztban talán túl sok a "leg"-gel kezdődő szó, de nem könnyű szuperlatívuszok nélkül beszélni ilyen filmes mítoszokról. Nehéz elképzelni, hogy mindezek az utánozhatatlan, zseniális alkotások egy évtizeden belül készültek, de hát a 70-es évek valóban igazi aranykor volt. Még az éra híres filmposztereinek is megvan a maguk legendája; különösen érdekes ez napjainkban, amikor a kézimunkával készített és festett plakátokat kezdik végleg kiszorítani az egyszerű fotó alapú vagy számítógéppel létrehozott kreációk. Következzék hát néhány maradandó műalkotás, melyek kétségtelenül kiállták az idők próbáját, és melyeket még azok is felismernek, akiket általában hidegen hagy a mozi.

AZ ÖRDÖGŰZŐ (1973)

"Minden idők legrémisztőbb filmje" több mint negyven éve kavarja fel nézői érzelmeit azelőtt soha nem látott témájával és jeleneteivel. A William Peter Blatty regénye alapján, William Friedkin (Francia kapcsolat) rendezésében leforgatott mozi szinte azonnal megkerülhetetlen klasszikussá vált.

"A modern mozi által alkotott egyik leghíresebb kép" - mondta a poszteren és az előzetesekben látható jelenetről Mark Kermode angol filmkritikus, aki könyvet írt és dokumentumfilmet is készített Az ördögűző-ről. A felvétel alapjául szolgáló emlékezetes szcénában a katolikus pap, Merrin atya (Max von Sydow) egy ködös éjjelen megérkezik a Washington Georgetown negyedében álló MacNeil-házhoz. A démon által megszállt 12 éves kislány, Regan hálószobájának ablakából sejtelmes fény vetül a veterán ördögűző alakjára.

A forgatás helyszíne valóban egy georgetown-i ház volt, mely a Prospect Street 3600 alatt található, azonban a hálószoba a valóságban nem létezik, az ablak csak az eredeti épülethez hozzáépített díszlet-homlokzat része, melyre azért volt szükség, hogy a ház közelebb kerüljön a film legendás lépcsősorához (melyet azóta Ördögűző-lépcsőnek neveznek). A rendkívüli felvételt a rendező és Owen Roizman vezető operatőr komponálta meg. Friedkin korábban múzeumokba járt és művészeti könyveket tanulmányozott, hogy inspiráló festményekre bukkanjon. Így talált rá René Magritte belga szürrealista művész "A fény birodalma" című festménysorozatára, melyeken éjszakai utcarészlet látható a nappali égbolt alatt; a műalkotások ihlették a filmjelenet hangulatát és beállítását.

"A fénysugáron múlott minden" - mondta Roizman. "Egyfajta éteri minőséget adott hozzá. Ahogy a férfi alakja körvonalazódik benne, az ábrázolás, az egész dolog spirituális, nagyon éteri hangulatot áraszt. Látjuk, ahogy megérkezik a taxi, és hirtelen ott van ez az erős reflektorfény, ez a sugár, pontosan a férfira irányulva, szóval tudjuk, hogy itt valami különleges dolog folyik."

Érdemes megfigyelni, ahogy az alkotók megfordították a jó és gonosz küzdelmének hagyományos jelképrendszerét: a pozitív hős egy sötétségbe olvadó misztikus fekete figura, ezzel szemben a démoni antagonista fehér fény mögé rejtőzik.

A felvételek során három háztömbnyi távolságra lezárták a környéket, a ködöt füstgépek segítségével állították elő, mely olyan jól sikerült, hogy több lakó riasztotta a tűzoltókat.

A jól ismert filmplakát-művész, Bill Gold úgy döntött, hogy semmiképpen nem használja a megszállt lány eltorzult arcát, és vallási jelképeket sem akart a poszteren látni. Több különféle tervezet született és került elvetésre (lásd lent), de amikor Merrin érkezésének fotója Gold és munkatársai kezébe került, tudták, hogy nem kell tovább keresniük. Egyet kell értenünk velük: a végső plakát olyan tökéletesen adja vissza a film baljóslatú hangulatát, hogy a képet szemlélő szinte hallani véli Mike Oldfield Tubular Bells-ét.

Mi sem mutatja jobban egy film (vagy akár egy filmplakát) köztudatba beépülését, mint az utánzatok, hommage-ok és paródiák felbukkanása. Íme a Shrek Halloween-különkiadás Shrek, az ördögűző című epizódjának nyitóképe:

A CÁPA (1975)

Mindennapos gyakorlat, hogy a filmek regényváltozatainak borítóján felhasználják a moziposztert, hiszen ez nyilvánvalóan bevételnövelő fogás. A fordítottja - vagyis hogy a könyv borítójából válik filmplakát - szinte soha nem fordul elő. A cápa a kivétel.

Peter Benchley 1974-es bestsellerének első, Doubleday kiadó által piacra dobott kemény borítós megjelenését a neves művész, Paul Bacon minimalista fekete-fehér munkája díszítette (balra lent). A Bantam Books könyvkiadó azonban valami figyelemfelkeltőbb képet szeretett volna a puhafedeles tömegkiadásra. Roger Kastelt, az akkoriban ismertté váló illusztrátort kérték fel a munkára, azzal az utasítással, hogy Bacon alapvető koncepcióján ne változtasson, de a cápa legyen nagyobb és realisztikusabb. Kastel elment a Természettudományi Múzeumba, ahol volt ugyan cápakiállítás, de a gipszből készült állatokat éppen felújították és tisztították, ezért festőállványokra voltak helyezve. A grafikus így a megfelelő szögből le tudta fotózni a nagy fehér cápa modelljét, ez képezte a festmény alapját.

Kastel abban az időben éppen a Good Housekeeping című női magazin címlapjához készített fényképeket egy fotómodellről, és megkérte a szépséget, hogy maradjon még fél órát egy könyvborítóhoz; a lány egy széken egyensúlyozva "úszott" modellt a festményhez, melyről nem tudhatta, hogy a popkultúra egyik legismertebb darabja lesz.

Az ikonná vált festmény (jobbra fent)  végül valóban hozzájárult a regény égbe szökő eladási adataihoz, sőt további ingyen reklámot jelentett, hogy a meztelen női test ábrázolása miatt néhány városban betiltották a kötetet. Szinte természetes volt ezek után, hogy a Universal Pictures illetékesei úgy döntöttek, Kastel festményét vetik be a film reklámkampányában is. Oscar Dystel, a Bantam akkori elnöke később igencsak megbánta azt a döntését, hogy az alkotás jogait teljesen ingyen, a publicitás részeként adta át a filmvállalatnak. Mivel az alapmotívum egyértelműen Paul Baconhöz köthető, némi jogi huzavona után ő viszont kapott egy tisztességes csekket a Universaltól.

Tom Whalen grafikus szerint a poszter sikere abban áll, hogy szinte elmeséli a film történetét, ugyanakkor kíváncsivá is tesz. A tenger hideg kékje és a filmcím vérvörös betűi tökéletes keretet adnak a kompozícióhoz. Talán nem mindenki vette még észre, hogy a nem szabványos betűtípusból álló, egyedi tervezésű JAWS felirat első betűje stílszerűen egy horgot formáz.

Természetesen a film posztere is kapott támadásokat állítólagos szexista üzenete miatt. Ahogy Peter Biskind filmtörténész már a premier évében megírta, a képen a hatalmas, fallikus cápafej célba veszi a pucér úszónő ágyékát; a hal ábrázolása a férfiúi szexuális vágyat jelképezi, melyet vonz a nő hivalkodó magatartása.

Szomorú végkifejlet, hogy Kastel eredeti festményének - melyet a filmhez történő felhasználás kapcsán Hollywoodba szállítottak - ismeretlen körülmények között nyoma veszett. A legszerényebb számítások szerint is 20.000 dolláros értéket képviselő műalkotás vagy egy elfeledett raktárban hever valahol, vagy - és ez a valószínűbb - ellopták.

Mindezek után nem véletlen, hogy a Cápa-folytatások is az első rész poszterének alapvető motívumát használták fel a reklámkampányban (2, 3, 4). Érdekes (és érthetetlen) módon hazánkban a Mokép illetékesei az első film egy évtizedet késő, 1985-ös premierje kapcsán a sorozat hazai mozikban nem vetített része, a Cápa 3 eredeti plakátképét vették igénybe. Spielberg klasszikusának posztere talán a filmtörténet legtöbbet parodizált kompozíciója, politikai karikatúrák tucatjaihoz adott ihletet, és utánzója is bőven akad, hogy csak az 1978-as Piranhá-t említsük.

Érdemes még megemlíteni, hogy Kastel másik maradandó műve A Birodalom visszavág gyönyörű posztere, mely a klasszikus Elfújta a szél-plakát előtt is tiszteleg.

 A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL (1979)

Az Alien poszterének dizájnja oly mértékben a mainstream kultúra részévé vált, hogy valószínűleg kevesen gondolkodnak el azon, miért tér el jelentősen mind kinézetében, mind „működésében” a filmbéli idegen-tojás és a plakát ábrázolása. Nos, H. R. Giger, a 2014-ben elhunyt svájci szürrealista művész – a film szinte teljes „alien” látványvilágának megteremtője – eleinte egyszerű tyúktojásokkal és tojástartókkal kísérletezett, ahogy a mellékelt kép is mutatja.

A korai ötletek alapján még próbafelvételek is születtek a tojásról és a héj repedéséről (nyílásáról), melyek igen hatásos módon kerültek felhasználásra az emlékezetes előzetesekben.

A plakát elkészítésével megbízott grafikus cég két tagjának, Philip Gips-nek és Steve Frankfurtnak olyannyira megtetszett a kísérleti motívum, hogy ennek alapján készítették el terveiket, megalkotva ezzel Ridley Scott klasszikusának nem kevésbé ikonikus promócióját. Giger tojástartós ötletéből a végső kép alsó felén látható alakzat született. Minden idők egyik legemlékezetesebb mozis szlogenjét („Az űrben senki nem hallja a sikolyodat”) Philip Gips feleségének, a szintén a reklámiparban tevékenykedő Barbara Gips-nek köszönhetjük; egyszerű, de találó ötletét azonnal megvették a 20th Century Fox illetékesei.

Érdekesség, hogy Az ördögűző-nél már említett nagyágyút, Bill Goldot az Alien plakáttervének kidolgozására is felkérték, de munkái nem győzték meg a producereket.

Források:

• The Fear of God: 25 Years of "The Exorcist" (dokumentumfilm, 1998)
• Bob McCabe: The Exorcist - Out of the Shadows - The full story of the film (könyv, 1999)
• The Shark Is Still Working - The Impact & Legacy of Jaws (dokumentumfilm, 2007)
• Giger’s Alien - Film Design, 20th Century Fox (könyv, 1989)
• David McIntee: Beautiful Monsters - The Unofficial and Unauthorised Guide to the Alien and Predator Films (könyv, 2005)

A Zebra kutatóbázis (Ice Station Zebra) az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer stúdió 1968. október 23-án bemutatott, thriller és kémfilm elemekkel tűzdelt hidegháborús kalandfilmje, mely a maga idejében óriási sikert aratott és mára némi kultstátusz is övezi, ugyanakkor hazánkban kevéssé ismert. Utóbbi megállapítás oka a film sztorijában keresendő: a magyarországi hivatalos premierre csak a rendszerváltás után kerülhetett sor.

A 2.20:1 képarányban 70 mm-es Metrocolor filmre forgatott, Cinerama technikával vetített nagyszabású mozi rendezője az a John Sturges volt, aki klasszikus westernek (Újra szól a hatlövetű, A hét mesterlövész) mellett második világháborús drámákkal (A nagy szökés, A sas leszállt) is beírta magát a mozgókép nagykönyvébe. A forgatókönyv alapötletét Alistair MacLean 1963-as regénye adta, mely nálunk 35 éves késéssel, a filmváltozatétól némileg eltérő Zebra kutatóállomás címen került kiadásra. A skót író a maga műfajában szintén nem volt kispályás, és őt is foglalkoztatta a legnagyobb háború: MacLean regényeiből készült a Navarone ágyúi és a Kémek a Sasfészekben. A Zebra kutatóbázis szkriptjét maga MacLean, továbbá Douglas Heyes, Harry Julian Fink (Piszkos Harry) és W. R. Burnett (A nagy szökés) írták. A vezető operatőr Daniel L. Fapp volt, az epikus filmzenét a háromszoros Oscar-díjas francia Michel Legrand szerezte.

A film története szerint egy amerikai katonai műhold által kibocsátott filmkapszula lezuhan az Északi-sark térségében, majd nyoma vész. Ezzel egy időben megszűnik a kapcsolat az Arktisz jegén felállított brit tudományos kutatóbázissal, a Zebrával. A rejtélyek felderítésére az amerikai Haditengerészet a USS Tigerfish nukleáris támadó tengeralattjárót küldi a Jeges-tengerre, James Ferraday parancsnok vezényletével. A legénységhez csatlakozik még Jones, a brit titkosszolgálat ember, Borisz Vaszlov, az átállt orosz kém, továbbá egy tengerészgyalogos szakasz Anders századossal az élen. Az út során a tengeralattjáró egy belső szabotázs következtében majdnem elsüllyed, de az igazi bonyodalmak csak akkor kezdődnek, amikor a Tigerfish megérkezik a Zebra állomás maradványaihoz. Megkezdődik a versenyfutás a brit-amerikai csapat és a váratlanul felbukkanó szovjet hadsereg tagjai között…

A sztori több ponton is eltér a regénytől, például az írott változatban sokkal kisebb az oroszok szerepe, Vaszlov karaktere és a sarki hadviselésre kiképzett tengerészgyalogosok pedig csak a filmben tűnnek fel. A könyvben a tengeralattjáró neve Dolphin, melyet a filmesek azért cseréltek le, mert időközben az USA Haditengerészete valóban szolgálatba állított egy Dolphin nevű dízel-tengeralattjárót.

Ha már a tengeralattjárónál tartunk: a mozi teljes jogú gépi főszereplője az SSN-509 lajstromszámú USS Tigerfish (Tigrishal). A való életben soha nem futott ilyen nevű jármű, akárcsak a hasonló hangzású USS Tigershark (Tigriscápa) esetében, mely több más filmben kapott szerepet. A nukleáris meghajtású fiktív Tigerfish külső megjelenése a világ első atomtengeralattjárójára, a USS Nautilusra hasonlít. A forgatás során a felszínen haladó járművet a második világháborús dízel-elektromos USS Ronquil „alakította”, míg a lemerülő és víz alól kiemelkedő képsorokon a USS Blackfint láthatjuk. A víz alatti jelenetek során egy Skate osztályú atomtengeralattjáró modelljét használták.

A kis technikai kitérő után vissza a film előkészületeihez. Martin Ransohoff producer már 1964-ben lekötötte a regény jogait, reménykedve, hogy megismételheti a Navarone ágyúi sikerét. A producer utóbbi filmje sztárjait, Gregory Pecket és David Nivent képzelte el Ferraday kapitány és Mr. Jones szerepére, és előzetesen 5 millió dolláros költségvetéssel számolt. A forgatás kezdetét 1965 áprilisára tervezték, azonban pénzügyi gondok mellett az is közbelépett, hogy a forgatókönyv megírására felkért Oscar-díjas Paddy Chayefsky műve nem nyerte el a technikai háttértámogatásban nélkülözhetetlen Védelmi Minisztérium tetszését, mivel nem megfelelő módon ábrázolta a tengeralattjárón fennálló viszonyokat.

Új szkript született tehát új írók tollából, és a szereplőválogatás is elölről kezdődött. Ferraday kapitány szerepe végül az amerikai mozi aranykorának egyik legnagyobb sztárjánál, a nálunk nem túl ismert Rock Hudsonnál landolt. A színész egyébként 1985-ben hunyt el AIDS-ben, így ő volt az első igazi híresség, akivel ez a gyilkos kór végzett. Jones és Vaszlov szerepében olyan elismert karakterszínészeket láthatunk, mint Patrick McGoohan (Szökés Alcatrazból, A rettenthetetlen, több Columbo-epizód) és Ernest Borgnine (Worden tábornok A piszkos tizenkettő-ben és Taxis a Menekülés New Yorkból-ban). Anders százados megformálója Jim Brown volt, akit a mai napig az amerikai futball legnagyobb játékosának tartanak, és aki sportkarrierje után az első fekete bőrű akciófilm-sztárrá vált (ö is tagja volt például a már említett filmbéli „piszkos” tizenkettőnek).

A forgatás 1967 tavaszától egészen októberig tartott, nagyrészt stúdiókörülmények között. John M. Stephens operatőr kifejlesztett egy olyan „kétéltű” kamerarendszert, mellyel a filmtörténelem során először sikerült folyamatában, vágás nélkül rögzíteni egy tengeralattjáró lemerülését úgy, hogy a kamera együtt mozgott a járművel. A forradalmi eljárást bemutató dokumentumfilm megtalálható a DVD-kiadás extrái között. A felvételek során Patrick McGoohan lába egy alkalommal beszorult a díszletbe, melyet éppen vízzel árasztottak el; egy búvárnak kellett kimentenie az életveszélybe került színészt. A film korát jelzi, hogy még tartalmazott zenés nyitányt és a két „felvonás” közötti szünetet, ami sokaknak a Ben Hur-ból lehet ismerős.

A regény és a film történetét több valós esemény is inspirálta: 1959-ben a szovjet hírszerzés megszerzett egy Spitzbergákon lezuhant amerikai filmkapszulát; 1962-ben ejtőernyős CIA-ügynökök behatoltak egy északi-sarki elhagyatott szovjet kutatóbázisra; 1939-ben a brit haditengerészet Thetis nevű tengeralattjárója ugyanolyan körülmények között süllyedt el, mint ahogy a filmbéli járművel kis híján megtörténik.

A Zebra kutatóbázis óriási sikert aratott a mozikban. Nem meglepő módon a volt kommunista országokban csak a vasfüggöny leomlása után mutatták be hivatalosan (nálunk az HBO-n volt a premier), és a MacLean regény fordítása is csak ezután jelenhetett meg. Egy évtizeddel ezelőtt a Warner DVD-n is kiadta hazánkban az alkotást, erre azonban nem került fel az említett filmcsatorna által készíttetett szinkron.

A legenda szerint Howard Hughes milliárdos filmmogul (akiről az Aviátor című Leonardo DiCaprio-film szól) olyan fanatikusan rajongott a Zebra kutatóbázis-ért, hogy privát mozitermében 150 alkalommal nézte meg, és a tulajdonát képező Las Vegas-i tévéállomás minden éjjel két alkalommal levetítette a filmet, amikor Hughes a városban tartózkodott.

A művet jelölték a legjobb fényképezés és a legjobb speciális effektusok kategóriájában, de egyiket sem nyerte el. Utóbbi csoportban – teljesen érthetően – a 2001: Űrodüsszeia korszakalkotó trükkjei vitték el a pálmát, de az is tény, hogy a Zebra kutatóbázis-ban a mai napig hatásos és lenyűgöző felvételeket láthatunk a tenger felszínén, illetve a mélyben haladó tengeralattjáróról. Később egyes tenger alatti képsorokat és a Tigerfish modelljét felhasználták a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben és Clint Eastwood Tűzróká-jában.

John Carpenter rendező egyébként nagy rajongója a filmnek. Saját klasszikusa, A dolog szintén fagyos helyszínen játszódik (igaz, a Föld másik végén), de ami fontosabb hasonlóság, hogy a két mozi azon kevesek közé tartozik, melyekben egyáltalán nincs női karakter. Amikor az Agymenők sorozat szereplői az egyik epizódban egy északi-sarki kutatóállomásra kerülnek, úgy döntenek, hogy „double feature” keretében megnézik a Zebra kutatóbázis-t és A dolog-ot.

A végére egy apró érdekesség: a Zebra név a korabeli amerikai katonai „betűző” ábécé (Alfa, Bravo, Charlie, stb.) Z betűjét jelöli (a modern NATO szabványban Zebra helyett ma már a Zulu használatos).

Elsősorban azoknak javaslom a film megnézését, akiket érdekelnek a hidegháborús történetek, illetve akik a mai túlpörgetett, rángatódzó kamerás, agyontrükközött mozikba belefáradva szeretnének egy hagyományos, kissé régivágású, mégis izgalmas és hangulatos alkotással megismerkedni. Személyes véleményem szerint egyértelműen a film első, tengeralattjárón játszódó fele az élvezetesebb, amikor a néző és a szereplők nagy része még nincs tisztában azzal, hogy pontosan mi történt az Arktiszon, és a titokzatos áruló személye sem ismert.

Forrás: IMDb, Wikipedia, a film DVD-kiadása

„Annak, ami fényt ad, el kell viselnie, hogy ég.”

Az osztrák pszichiátertől, Viktor E. Frankltől vett idézettel kezdődik Frank Pavich amerikai rendező Jodorowsky’s Dune című 2013-as dokumentumfilmje. A francia-amerikai koprodukcióban forgatott, egyöntető kritikai sikert aratott művet több mint 20 rangos fesztivál és szervezet jelölte az év legjobb dokumentumfilmje díjára, melyek közül 10 esetben meg is kapta az elismerést. A másfél órás alkotás azt a filmes és rajongói berkekben legendássá vált heroikus küzdelmet eleveníti fel, melyet a chilei származású avantgárd művész, Alejandro Jodorowsky folytatott az 1970-es évek közepén Frank Herbert Dűne című kultikus sci-fi regényének megfilmesítéséért.

Nicolas Winding Refn, a Drive – Gázt! rendezője szerint, ha a Dűne előbb elkészül, mint a Csillagok háborúja, a sci-fi legnagyobb filmes teljesítményévé vált volna, és az egész sokszázmilliós blockbuster-rendszer másként alakul. Devin Faraci kritikus úgy gondolja, a Dűne a korát leginkább megelőző film lehetett volna; Michel Seydoux producer szerint a mozi történetében nincs még egy olyan film, ami ilyen messzire ment az előmunkálatokban, és végül mégsem készült el. Chris Foss festőművész egyenesen úgy fogalmaz, hogy Jodorowsky alkotása nagyobb lett volna, mint a 2001 – Űrodüsszeia. Pavich dokumentumfilmje segítségével idézzük hát fel mi is „minden idők legnagyobb el nem készült filmjét”, ahogy Richard Stanley rendező nevezte a kísérletet, mely a mai napig inspirálja a filmkészítők generációit.

Fontos már az elején leszögezni, hogy Jodorowsky Dűné-jének, az abba fektetett két és fél éves munka eredményeinek - az irodalmi alap kivételével - semmi köze nincs az 1984-ben mozikba került, David Lynch által rendezett Dűne-filmhez, még kevésbé a Sci Fi Channel tévés feldolgozásaihoz.

„Számomra a filmezés inkább művészet, mint iparág. Az emberi lélek kutatása, akárcsak a festészet, az irodalom, a költészet. Olyan filmet akartam készíteni, ami az akkoriban LSD-t használó embereknek ugyanazt a hallucinációt adta volna, mint a drog, csak éppen drog nélkül. Ez a film megváltoztatta volna a közönség felfogását. Számomra a Dűne egy isten eljövetele lett volna. Művészi és filmes isten. Elkezdtem hát harcolni a Dűne megfilmesítéséért.” – mondja Jodorowsky a film bevezetőjében.

Alejandro Jodorowsky 1929-ben született Chilében. Tanulmányai után eleinte színházzal foglalkozott, Mexikóban 100 darabot vitt színre és 10 év alatt megalapította az avantgárd színjátszást. Mivel azonban mindig is filmezni szeretett volna, autodidakta módon elkezdte a szakmát tanulni, és 1967-ben leforgatta első mozgóképes művét, a Fando y Lis-t, mely szélsőséges extravaganciájával őrületbe kergette mind a filmes szakszervezeteket, mind a kritikusokat, mind a nézőket; utóbbiak még tüntettek is ellene. A film olyannyira botrányosra sikeredett, hogy Mexikóban betiltották. 1970-ben került mozikba rendhagyó westernje, az El Topo (A vakond), melyet a szaklapok lenyűgöző és monumentális mesterműként jellemeztek. Szinte azonnal kultuszfilmmé vált, az éjféli vetítéseken saját rajongótábort alakított ki. Mivel az El Topo a New York-i és párizsi underground mozikban is zajos sikert aratott, Michel Seydoux producer felvette a kapcsolatot Jodorowskyval, akivel életre szóló barátságot kötött. Ugyanekkor befektetők egymillió dollárt ajánlottak a rendezőnek egy tetszőleges témájú új film létrehozására. Ebből készült el 1973-ban A szent hegy című szürreális fantázia, mely különlegessége ellenére a második legnézettebb film lett Olaszországban az aktuális James Bond film után.

Seydoux, A szent hegy franciaországi forgalmazója 1974-ben felajánlotta Jodorowskynak, hogy finanszírozza következő munkáját, melyet a rendező szabadon kijelölhet. A művész választása Frank Herbert világsikerű regényére, a „sci-fi biblia”-ként emlegetett 1965-ös Dűné-re esett, melyet akkor még nem olvasott ugyan, de egy barátja fantasztikusnak tartotta.

A Dűne egy terjedelmes (később számos folytatással és leágazással kiegészült) űreposz, mely főként az Arrakis sivatagos bolygón játszódik, ami a fűszer vagy melanzs nevű anyag egyedüli lelőhelye. Ez egy tudattágító drog, mely a legkelendőbb árucikk az univerzumban. A főhős egy ifjú nemes, Paul Atreides, akit ellenségei elűznek a házától, és az őslakos fremenek forradalmának élére áll, akik vissza akarják foglalni a planétát a gyarmatosító Harkonnenektől.

A filmjogokat állítólag szinte ingyen adták, tekintettel arra, hogy az összetett regényt mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta. A forgatókönyv megírásához Seydoux Franciaországba hozatta Jodorowsky-t, és bérelt számára egy nagy kastélyt, ahol kizárólag a feladatnak szentelhette magát. Frank Herbert több száz oldalas, komplex világának lényegét nem volt egyszerű megragadni, láthatóvá alakítani. Jodorowsky még a legapróbb részletekben is arra törekedett, hogy megtalálja a könyv spirituális jelentését. Az eredeti regénytől több ponton is eltért, ezek közül leginkább említésre méltó a befejezés, melyben Paul Atreides meghal, az Arrakis pedig tengerekkel és növényekkel borított életteli bolygóvá változik. Miután végül elkészült a forgatókönyv, az író-rendezőnek meg kellett találnia azt a csapatot, akik megvalósítják, mozivá változtatják az anyagot. „Mindenki, aki dolgozni fog ezen a filmen, spirituális harcos lesz.” – mondta.

A storyboard, vagyis a rajzokkal és festményekkel illusztrált forgatókönyv elkészítéséhez Jean „Moebius” Giraud-t, a világhírű francia képregényművészt nyerték meg, akinek Blueberry című western-sorozatára figyelt fel a rendező. A két alkotó képről képre haladva tervezte meg a leendő filmet, mintegy 3000 rajzot készítve, nézőpontokkal, kameramozgásokkal és párbeszédekkel, a színészek közötti kapcsolatokkal kiegészítve, angol és francia nyelven. A rendező tulajdonképpen kameraként használta a zseniálisan és villámgyorsan dolgozó Moebius-t, virtuálisan „leforgatva” vele a komplett filmet. Ezután készültek el a szereplők csodálatosan megrajzolt és festett, színes kosztümtervei.

A rendező egy látványos hosszú felvétellel szerette volna kezdeni a filmet, melynek során a néző átszeli az egész galaxist, miközben űrcsaták és kalóztámadások szemtanúja lehet. Jodorowsky látomása olyan nagyszabású volt, – nem csak a nyitójelenetet, hanem az egész művet figyelembe véve – hogy a terveket szakértői szemmel néző mai filmesek nehezen tudják elképzelni, mindez hogyan valósulhatott volna meg akkoriban. Éppen ezért nem meglepő, hogy az előkészületek során Jodorowsky megkereste a korszak legelismertebb vizuális effektus szakemberét, a 2001 – Űrodüsszeia (és később a Szárnyas fejvadász) trükkvarázslóját, Douglas Trumbullt. A tárgyalások megkezdődtek, végül azonban a rendező nagyképűnek és túlzottan technikai beállítottságúnak találta a specialistát, így az együttműködésből nem lett semmi.

Jodorowsky ekkoriban tért be egy kis hollywoodi moziba, ahol éppen John Carpenter főiskolai diplomafilmjét, a Sötét Csillag mozisra bővített változatát vetítették. Ebben figyelt fel a fiatal látványtervező, Dan O’Bannon munkájára, akit egy kis marihuánával megtámogatott interjú során sikeresen rá is vett, hogy egy időre költözzön Franciaországba, és dolgozzon a Dűne különleges effektusain. Az űrhajók és egyes épületek megtervezését a neves angol sci-fi illusztrátorra, Chris Foss-ra bízta, akinek a filmhez készített remek festményei között található például egy különös formájú sérült kalóz-űrhajót, vagy éppen a császári palotát ábrázoló mű.

Ezzel egyidőben megkezdődött a szereplőválogatás is. Leto herceg (Paul apja) szerepére David Carradine-t kérték fel, aki akkoriban a Kung Fu tévésorozattal nyert ismertséget. Carradine az El Topo rajongójaként azonnal igent mondott. Paul Atreidest nem más alakította volna, mint a rendező fia, Brontis Jodorowsky, aki gyermekként szerepelt már az El Topó-ban is. A Dűne tervezése idején 12 éves fiú alighanem a valaha volt legdurvább filmes felkészítésben vett részt, melyhez képest Robert De Niro method acting technikái gyerekjátéknak tűnnek. Brontisnak küzdősportokat és akrobatikát kellett tanulnia, emellett az elméjét is fejlesztette, voltaképpen teljesen át kellett lényegülnie Paullá, akit filmbeli apja ugyanilyen kiképzésnek vet alá. A rendező fiát egy Jean-Pierre Vignau nevű harcművész oktatta  karatéra, jujitsura, judóra, aikidóra, atemi-jitsura, kéz- és lábtechnikákra, feszítésekre, föld- és állóharcra, pusztakezes, késes és kardos közdelemre – mindezt két éven át, a hét minden napján hat órán keresztül! Az idősebb Jodorowsky ma már elismeri, hogy mindez erős túlzás volt, de akkoriban úgy érezte, megéri az áldozatot, hiszen szó szerint a karját is képes lett volna levágatni szent filmtervéért.

Jodorowsky talán legmerészebb húzása az volt, hogy megkörnyékezte az excentrikus spanyol szürrealista festőzsenit, Salvador Dalít, hogy játssza el a galaxis őrült császárát, IV. Shaddamot. Egy New York-i luxushotelben futottak véletlenül össze először, majd Párizsban folytatták az egyezkedést.  Dalí végül filmben töltött percenként 100.000 dolláros gázsiért vállalta a szerepet (mely maximum 5 percet jelentett, de így is belőle vált volna a korszak legjobban fizetett színésze), illetve további feltételként szabta, hogy múzsája, Amanda Lear kapja meg Irulan hercegnő szerepét.

Feyd-Rautha Harkonnen életre keltésére nem kisebb nevet, mint a Rolling Stones frontemberét, Mick Jaggert szemelte ki Jodoroswsky. Egy párizsi estélyen sikerült összefutnia a sikerei csúcsán lévő rocksztárral, aki igent mondott a felkérésre (érdekesség, hogy az 1984-es Dűné-ben is egy énekes-zenész, Sting alakította ugyanezt a karaktert). Udo Kier, a később számos amerikai sikerfilmben feltűnő német színész vállalta Peter De Vries, a mentát figurájának eljátszását. De Jodorowsky még ezek után is mert nagyot álmodni: a Harkonnen-ház feje, az elvetemült Vladimir báró megformálására Orson Welles színész-rendezőt, a minden idők egyik legjobb filmjének tartott Az aranypolgár direktorát kérte fel. Egy párizsi étteremben találkozott a közel másfél mázsásra hízott Welles-szel, aki csak azután állt kötélnek, hogy Jodorowsky megígérte, a színészi gázsi mellett a forgatás minden napján a film költségvetésének terhére ehet kedvenc éttermében.

Salvador Dalí hívta fel a rendező figyelmét H. R. Giger, a svájci szürrealista festő munkáira, melyek biomechanikus, sötét, nyugtalanító stílusa Jodorowskyt is azonnal lenyűgözte. Találkozott hát a művésszel, és megbízta a gonosztevő Harkonnenekkel kapcsolatos látványtervek elkészítésével. Ezek közül meg is valósultak a báró kövér alakját mintázó gigantikus Harkonnen-kastélyt ábrázoló munkák.

Jodorowsky a filmben látható minden bolygóhoz kapcsolódóan egy-egy zenekart akart felkérni a filmzene megírásához. Az Arrakis vonatkozásában az akkor már nagy névnek számító Pink Floydra esett a választása. Jean-Paul Gibon társproducerrel együtt elutazott Londonba, ahol az együttes éppen a The Dark Side of the Moon című lemezen dolgozott. Roger Waters bandája rövid beszélgetés után vállalta a közreműködést a leendő nagyszabású produkcióban. A Harkonnen család zenei illusztrálásához a francia Magma rockegyüttest kérte fel a direktor.

A több mint két évig tartó előkészületek és toborzás után meg kellett oldani a legfontosabb problémát, vagyis a film finanszírozásának és forgalmazásának kérdését. Az alkotók összeállították a ma már legendás „Dűne-könyv”-et, egy hatalmas, vaskos, több kilós kötetet, mely tartalmazta Moebius teljes rajzos forgatókönyvét és jelmezterveit, valamint Chris Foss, Dan O’Bannon és Giger grafikáit és festményeit. Michel Seydoux producer minden nagy amerikai filmstúdiónak elküldött egy példányt a könyvből, melyből napjainkban már csak két ismert darab létezik. A költségvetést nagyjából 15 millió dollárban határozta meg.

A Walt Disney Pictures elnöke így reagált: „Ez egy csodálatos projekt, de olyan, mint a Concorde repülőgép. Kivételes darab ott Franciaországban, de itt Amerikában nem kérünk belőle.” A producerek ekkor értették meg, hogy a terv nagy bajban van. Hollywood túl komplexnek, kizárólag felnőtteknek szólónak, kétértelműnek, spirituálisnak és metafizikusnak tartották Jodorowsky Dűné-jét, mely elől nem csak a Disney, hanem minden más stúdió is remegve menekült. Mindenki imádta ugyan a Dűne-könyvet, elismerték annak értékeit, de nem bíztak az anyagi sikerben, és nem mellékesen a leendő rendező személyét sem respektálták. Túl soknak és költségesnek találták a speciális effektust, túlzottan hosszú lett volna a film játékideje, és a melanzs-kábítószer témát is veszélyesnek tartották.

Világossá vált, hogy senki nem ad pénzt a filmhez, a projektnek vége. A stáb tagjai katasztrófaként élték meg a kudarcot, csalódottak és dühösek voltak. Jodorowskyra nem csak rendezőként, hanem delejes erejű guruként, munkatársait folyamatosan lelkesítő és támogató vezetőként tekintettek. Egy álom, amiben mindenki őszintén hitt, véget ért. Maga Jodorowsky teljesen összeomlott, a veszteséget a mai napig magában hordozza. Amikor egy évtizeddel később mozikba került David Lynch Dűné-je, Jodorowsky némi kárörömmel tapasztalta, hogy az egyébként általa is nagyra becsült rendezőnek beletört a bicskája a témába, és nem sikerült maradandót alkotnia.

Az elvetélt Dűne-film és a stúdiók berkeiben „elveszett” Jodorowsky-féle Dűne-könyvek azonban sokak szerint olyan érezhető hatást gyakoroltak a későbbi filmiparra, mely számos ponton ma is határozottan felismerhető és megfigyelhető. Az első Star Wars film kardvívó jeleneteit, a Terminátor belső nézetes adatképernyőit, Az elveszett Frigyláda fosztogatói ládafelnyitós jelenetét, a Flash Gordon és A világ urai számos látványelemét, vagy a Kapcsolat galaxison átszáguldó nyitójelenetét mind visszavezethetjük a Dűne-könyvhöz.

Az pedig egyértelmű tény, hogy Ridley Scott 1979-es klasszikusa, az Alien - A nyolcadik utas: a Halál gyökerei a Dűne-projektben erednek. Amikor az anyagilag és mentálisan padlóra került Dan O’Bannon visszatért az Egyesült Államokba, Ronald Shusett nevű barátjával együtt papírra vetette egy régi forgatókönyv-tervét, melynek a Star Beast, majd később az Alien címet adta. A 20th Century Fox-tól zöld utat kapott projekt megvalósításához három, Franciaországban megismert alkotótársát is meghívta: H. R. Giger tervezte a címszereplő lényt és a film teljes „idegen” látványvilágát (Oscar-díjat érdemlően), Chris Foss a Nostromo űrhajó, míg Moebius a szkafanderek kinézetének megalkotásában kapott szerepet. Az már csak különös véletlen, hogy Dino De Laurentiis producer megbízásából, a Szárnyas fejvadász rendezése előtt maga Ridley Scott is dolgozott hét hónapig a Dűne filmre vitelén, mielőtt a túl vontatottan haladó munka miatt otthagyta az előkészületeket. A 2012-es Prometheus-ban az LV-223-as holdon található mesterséges hegyek dizájnjának alapját Giger Dűné-hez készült tervei képezték.

Ahogy Devin Faraci filmkritikus – talán némileg elfogultan – mondja: „Egy olyan világban, ahol nem lett volna Jodorowsky Dűne-terve, talán nem lenne Alien; és ha nem lenne Alien, akkor nem lenne Szárnyas fejvadász; és ha nem lenne Szárnyas fejvadász, akkor nem lenne William Gibson; és ha nem lenne William Gibson, akkor nem lenne Mátrix, és nem lennének mindazok a dolgok, melyek ezekből származnak…”