FIGYELEM, KOMOLY SPOILER-VESZÉLY!
Nos igen, az a véleményem, hogy a minden idők legjobb sci-fi horrorjából, az 1979-es Alien – A nyolcadik utas: a Halál-ból kiinduló, immár nyolc filmből álló Alien-franchise második legjobban sikerült darabja az Alien: Covenant. Mint ebből a posztból is látszik, az első Alien-film és Ridley Scott fanatikus rajongója vagyok; nem téved, aki elfogultsággal vádol, de éppen arra szolgál ez az írás, hogy álláspontomat érvekkel és némi szubjektív fejtegetéssel alá is támasszam.
A poszt címével két tábor előtt biztosan meglengettem a vörös zászlót: ők a múlt században készült folytatások, de különösan az Aliens hívei, illetve mindazok, akik fanyalogtak a Covenant láttán. Azonnal leszögezném tehát, hogy az eredeti Alien-tetralógia mind a négy része a szívem csücske, a 80-as évek óta szeretem őket és meglehetősen sokat tudok róluk, a 2000-es évek közepén elég nagy energiát fektettem egy magyar nyelvű Alien-adatbázis létrehozásába. Az AvP filmekre túl sok szót nem szeretnék pazarolni, a Prometheus kapcsán pedig a pozitív reakciók voltak nálam túlsúlyban. Ugyanakkor a Nyolcadik utas az örök szerelem, és úgy érzem, hogy Sir Ridley Scottól és alkotótársaitól most kaptam egy olyan előzményfilmet, ami ugyan nem éri el a 38 évvel ezelőtti remekmű kultikus magasságait, de büszkén beállhat másodikként a sorba.
NAGY ELŐDÖK NYOMÁBAN
Tetszési indexem alakulásában nagy szerepet játszott, hogy a Covenant bátran, tisztelettel, de ízlésesen merít a széria második, harmadik és negyedik részéből, illetve a Prometheus-ból, tökéletesen kielégítve ezzel a magamfajta megrögzött „geek”-eket, mégsem válva olcsó utánzattá. Úgy gondolom, hogy a film remek elegye a Prometheus továbbgondolásának és a Nyolcadik utas előzményének, ezzel javítva a 2012-es film sokak által nem szeretett „alientelenségét”. Amellett, hogy számos régi és új kreatúrát láthatunk a vásznon (szerintem a zseniális H. R. Giger nem forog a sírjában, méltóan bántak örökségével), befogadhatóbbá válik az első film Space Jockey fajának Tervezőkké avanzsálása is. Külön öröm, hogy az emberiség eredettörténete itt már nem kap hangsúlyt, David őrülete folytán mégis megmarad témaként a félrecsúszott teremtés, a felelőtlen biológiai kísérletezés kérdése. Mindez persze részint rajongói nyomásra alakult így, akik kevesebb filozófiát és több dupla állkapcsot akartak a Prometheus után. Megkapták, de a balansz megmaradt a régi filmek rettegős-ijesztgetős akció-horrorja és a Prometheus epikus, nagyban gondolkodó megközelítése között.
Lehetetlen felsorolni – és nem is ez a poszt célja – mindazt a kisebb-nagyobb kikacsintást a széria korábbi darabjai felé, melyek szinte egyfolytában melengetik az egyszeri rajongó szívét. Már a felütés (egy titokzatos adás kivizsgálása céljából megszakítjuk az utunkat és leszállunk egy ismeretlen bolygóra) is az Alien-t idézi, de ott van például az Aliens-ből a tengerészgyalogosok rázós leszállásának ikerjelenete, az Alien 4 hátborzongató Ripley-klónjainak felidézése, a vízivó asztali játékmadár felbukkanása (az első film után megjelent az Alien 3-ban és az első AvP-ben is), vagy akár az alien szemszögéből mutatott látvány átvétele a Végső megoldás-ból. A rengeteg múltidéző történeti- és látványelem mellett akár olyan apróságnak is örülhetünk, hogy a nyitó film Dallas kapitánya után a Covenant űrhajó első embere is amerikai helységnevet kapott (Tennessee). Arról nem is beszélve, hogy az alien világűrbe taszítása a filmek klimaxában szinte már kötelező elem (habár az űrt egyszer-egyszer folyékony ólommal teli tartály vagy az óceán helyettesíti).
Érdekes adalék, hogy a Prometheus és a Covenant történései között (a hivatalos Alien-idővonal szerint 2099-ben) a Weyland Corporation egyesült régi japán riválisával, így az új filmben immár a sorozat legendás megavállalata, a Weyland-Yutani tulajdonában áll a címbéli űrhajó.
VÉR, VERÍTÉK ÉS KÖNNYEK
Az illetékes amerikai bizottság (MPAA) R besorolást adott a filmnek (17 éven aluliak csak felnőtt kíséretével) „sci-fi erőszak, véres képsorok, nyelvezet és némi szexualitás/meztelenség” miatt. Scott szerencsére nem kötött kompromisszumot, a Covenant a franchise eddigi legvéresebb, legerőszakosabb jeleneteit tartalmazza kendőzetlenül, brutális „születéseknek” lehetünk szemtanúi. A bolygóra érkező legénység első tagjainak megfertőződése után játszódó jelenetek hihetetlen módon intenzívek, egyben sokkolóak és izgalmasak, a leszállóhajó orvosi szobájában vagy a magas fűben életre kelő rémálom bizony durva karfaszorongatásra készteti a nézőt.
Igazi horrorról van tehát szó, a film hangulata ráadásul végig jó értelemben vett módon komor és sötét tónusú, a barlangszerű díszletek az Alien 3 börtön-kazamatáit idézik. És ha már a Végső megoldás-nál tartunk, a sorozat eddigi legpesszimistább befejezésű darabja mellé bátran besorakozhat a Covenant legcsekélyebb mértékben sem happy lezárása is.
Az ausztrál Jed Kurzel kísérőzenéje nemes egyszerűséggel zseniális. A szó szerint zsigerekig hatoló zörejek és mély hangok, ritmikus lüktetések a végletekig képesek fokozni a jelenetek feszültségét, amikor pedig Kurzel megidézi Jerry Goldsmith első filmhez írt klasszikus fuvola-futamait és Nostromo-témáját, vagy éppen Marc Streitenfeld Prometheus-muzsikáját, a hálás rajongónak libabőrös lesz a karja.
ÉN, A ROBOT
A „bekattant robot” örök sci-fi témája az 1979-es film Ash-e után ismét központi szerepet kap, sőt mi több, David funkciózavara válik nemhogy a Covenant, de az egész széria történetvezetésének mozgatórugójává. Nem állítom, hogy könnyen megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy a lassan 40 éve megismert és megszokott alien „fajt” (ha lehet így mondani) – a Tervezők alapanyagait felhasználva és munkájukat tovább fejlesztve – voltaképpen egy ember alkotta szintetikus személy hozta létre. Ezzel végleg elveszett az a misztikum, melynek alapján a világűr egy távoli szegletéből származó, az emberiséggel véletlenül összeakadó, titokzatos és minden képzeletet felülmúlóan pusztító lényként gondolhattunk a xenomorphra. Azt azonban ne feledjük, hogy Ridley Scott már a kezdetekben is elszabadult biológiai fegyverként gondolt az idegenre, ahogy azt az 1979-ben megjelent The Book of Alien-ben kifejtette.
Egyszóval ha elfogadjuk David „isteni” közreműködését, egy valóban érdekes és továbbgondolásra érdemes koncepciót kapunk. Ash, a Hyperdine Systems 120-A/2 típusú android annak idején a Társaság 937-es különleges utasítását követve, tehát emberi parancsra fordult szembe társaival, megszegve ezzel minden ember alkotta mesterséges teremtmény legfontosabb parancsát; Asimov első robotika-törvényével szólva: „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.” David ellenben valamiféle zavaros filozófiát követve, a teremtő és teremtménye kapcsolatát mindkét oldalról átélve, szinte vallásos megszállottsággal felvértezve vetette bele magát a tökéletes pusztító lények életre hívásába és minden keze közé kerülő ember kísérleti nyúllá változtatásába (emlékezhetünk rá, hogy ebbéli ténykedését már a Prometheus-ban elkezdte). Nyilvánvalóan mindkét szintetikus eleve instabil volt, mondhatnánk, gyártási hibás. A korábbi filmek egyetlen igazán „jó” robotja Bishop, hiszen a Feltámad a Halál Call-ja is szenvedett egyfajta zavaros küldetéstudattól. Még a tökéletesített Walter esetében is gyakran az volt az érzésem, hogy ha David elég időt kapott volna hozzá, képes lett volna átcsábítani „testvérét” a sötét oldalra.
Ash váratlan „coming out”-ja az Alien-ben nem csak sokkoló meglepetés volt, hanem új szintre emelte a film háttérsztoriját: megjelent egy újabb sci-fi alapvetés, a gonosz óriásvállalat gátlástalan mesterkedése. David még erre is mérföldekkel rávert paradigma-váltás tekintetében, hiszen ő vált AZ alien atyjává. A Covenant után bátran kijelenthetjük, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező androidok majdhogynem ugyanolyan fontos szerepet töltenek be a franchise-ban, mint maguk az idegenek.
Michael Fassbender oly sokat dicsért játéka valóban unikum, ráadásul az utóbbi idők egyik legeltaláltabb magyar hangjának tartom Viczián Ottót David/Walter szinkronjaként.
A robotos alcím végén szeretném felhívni a figyelmet néhány kritikus óriási tévedésére. Több helyen is olvastam, hogy a robottestvérek cseréje a film végén túl nyilvánvaló és könnyen kitalálható. Jómagam biztos vagyok benne, hogy az alkotók egy percig sem nézték hülyének a nézőket, és pontosan tudták – sőt számos jel alapján szándékosan alakították úgy –, hogy tisztában legyünk David trükkjével, ugyanakkor elég intelligensnek tartottak minket ahhoz, hogy ne mutassák direktben a két android párharcának végkifejletét. Hitchcock asztal alá dugott időzített bombájának példájára a helyzet feszültsége éppen abból adódik, hogy a néző azon izgul, vajon időben felismeri-e Daniels a halálos veszélyt. Ha gyermeki énünk felülkerekedne, kétségbe esve ordítanánk a vászon felé: „Vigyáááz, ő nem Walter!!”
HOGYAN TOVÁBB?
Mi lesz a Covenant és legénysége sorsa? Vajon Walter működőképes maradt? A film poszterének hátterében tényleg egy királynő fejpáncélja látható, és ha igen, mi ennek a jelentősége? Dr. Shaw kinyírását ugyanolyan hibának tartják majd a sorozat rajongói, mint az Alien 3 elején Hicks és Newt halálát? És legfőképpen: hogyan válik teljessé a kör, az idegen tojásokkal teli Tervező-űrhajó mi módon kerül az LV-426-ra, hogy a Nostromo utasai rátaláljanak? Izgalmas kérdések, melyek miatt erősen remélem, hogy az Alien: Covenant eléggé rentábilis lesz ahhoz, hogy a 20th Century Fox ismét zöld utat és szabad kezet adjon Sir Ridleynek...
