„Annak, ami fényt ad, el kell viselnie, hogy ég.”

Az osztrák pszichiátertől, Viktor E. Frankltől vett idézettel kezdődik Frank Pavich amerikai rendező Jodorowsky’s Dune című 2013-as dokumentumfilmje. A francia-amerikai koprodukcióban forgatott, egyöntető kritikai sikert aratott művet több mint 20 rangos fesztivál és szervezet jelölte az év legjobb dokumentumfilmje díjára, melyek közül 10 esetben meg is kapta az elismerést. A másfél órás alkotás azt a filmes és rajongói berkekben legendássá vált heroikus küzdelmet eleveníti fel, melyet a chilei származású avantgárd művész, Alejandro Jodorowsky folytatott az 1970-es évek közepén Frank Herbert Dűne című kultikus sci-fi regényének megfilmesítéséért.

Nicolas Winding Refn, a Drive – Gázt! rendezője szerint, ha a Dűne előbb elkészül, mint a Csillagok háborúja, a sci-fi legnagyobb filmes teljesítményévé vált volna, és az egész sokszázmilliós blockbuster-rendszer másként alakul. Devin Faraci kritikus úgy gondolja, a Dűne a korát leginkább megelőző film lehetett volna; Michel Seydoux producer szerint a mozi történetében nincs még egy olyan film, ami ilyen messzire ment az előmunkálatokban, és végül mégsem készült el. Chris Foss festőművész egyenesen úgy fogalmaz, hogy Jodorowsky alkotása nagyobb lett volna, mint a 2001 – Űrodüsszeia. Pavich dokumentumfilmje segítségével idézzük hát fel mi is „minden idők legnagyobb el nem készült filmjét”, ahogy Richard Stanley rendező nevezte a kísérletet, mely a mai napig inspirálja a filmkészítők generációit.

Fontos már az elején leszögezni, hogy Jodorowsky Dűné-jének, az abba fektetett két és fél éves munka eredményeinek - az irodalmi alap kivételével - semmi köze nincs az 1984-ben mozikba került, David Lynch által rendezett Dűne-filmhez, még kevésbé a Sci Fi Channel tévés feldolgozásaihoz.

„Számomra a filmezés inkább művészet, mint iparág. Az emberi lélek kutatása, akárcsak a festészet, az irodalom, a költészet. Olyan filmet akartam készíteni, ami az akkoriban LSD-t használó embereknek ugyanazt a hallucinációt adta volna, mint a drog, csak éppen drog nélkül. Ez a film megváltoztatta volna a közönség felfogását. Számomra a Dűne egy isten eljövetele lett volna. Művészi és filmes isten. Elkezdtem hát harcolni a Dűne megfilmesítéséért.” – mondja Jodorowsky a film bevezetőjében.

Alejandro Jodorowsky 1929-ben született Chilében. Tanulmányai után eleinte színházzal foglalkozott, Mexikóban 100 darabot vitt színre és 10 év alatt megalapította az avantgárd színjátszást. Mivel azonban mindig is filmezni szeretett volna, autodidakta módon elkezdte a szakmát tanulni, és 1967-ben leforgatta első mozgóképes művét, a Fando y Lis-t, mely szélsőséges extravaganciájával őrületbe kergette mind a filmes szakszervezeteket, mind a kritikusokat, mind a nézőket; utóbbiak még tüntettek is ellene. A film olyannyira botrányosra sikeredett, hogy Mexikóban betiltották. 1970-ben került mozikba rendhagyó westernje, az El Topo (A vakond), melyet a szaklapok lenyűgöző és monumentális mesterműként jellemeztek. Szinte azonnal kultuszfilmmé vált, az éjféli vetítéseken saját rajongótábort alakított ki. Mivel az El Topo a New York-i és párizsi underground mozikban is zajos sikert aratott, Michel Seydoux producer felvette a kapcsolatot Jodorowskyval, akivel életre szóló barátságot kötött. Ugyanekkor befektetők egymillió dollárt ajánlottak a rendezőnek egy tetszőleges témájú új film létrehozására. Ebből készült el 1973-ban A szent hegy című szürreális fantázia, mely különlegessége ellenére a második legnézettebb film lett Olaszországban az aktuális James Bond film után.

Seydoux, A szent hegy franciaországi forgalmazója 1974-ben felajánlotta Jodorowskynak, hogy finanszírozza következő munkáját, melyet a rendező szabadon kijelölhet. A művész választása Frank Herbert világsikerű regényére, a „sci-fi biblia”-ként emlegetett 1965-ös Dűné-re esett, melyet akkor még nem olvasott ugyan, de egy barátja fantasztikusnak tartotta.

A Dűne egy terjedelmes (később számos folytatással és leágazással kiegészült) űreposz, mely főként az Arrakis sivatagos bolygón játszódik, ami a fűszer vagy melanzs nevű anyag egyedüli lelőhelye. Ez egy tudattágító drog, mely a legkelendőbb árucikk az univerzumban. A főhős egy ifjú nemes, Paul Atreides, akit ellenségei elűznek a házától, és az őslakos fremenek forradalmának élére áll, akik vissza akarják foglalni a planétát a gyarmatosító Harkonnenektől.

A filmjogokat állítólag szinte ingyen adták, tekintettel arra, hogy az összetett regényt mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta. A forgatókönyv megírásához Seydoux Franciaországba hozatta Jodorowsky-t, és bérelt számára egy nagy kastélyt, ahol kizárólag a feladatnak szentelhette magát. Frank Herbert több száz oldalas, komplex világának lényegét nem volt egyszerű megragadni, láthatóvá alakítani. Jodorowsky még a legapróbb részletekben is arra törekedett, hogy megtalálja a könyv spirituális jelentését. Az eredeti regénytől több ponton is eltért, ezek közül leginkább említésre méltó a befejezés, melyben Paul Atreides meghal, az Arrakis pedig tengerekkel és növényekkel borított életteli bolygóvá változik. Miután végül elkészült a forgatókönyv, az író-rendezőnek meg kellett találnia azt a csapatot, akik megvalósítják, mozivá változtatják az anyagot. „Mindenki, aki dolgozni fog ezen a filmen, spirituális harcos lesz.” – mondta.

A storyboard, vagyis a rajzokkal és festményekkel illusztrált forgatókönyv elkészítéséhez Jean „Moebius” Giraud-t, a világhírű francia képregényművészt nyerték meg, akinek Blueberry című western-sorozatára figyelt fel a rendező. A két alkotó képről képre haladva tervezte meg a leendő filmet, mintegy 3000 rajzot készítve, nézőpontokkal, kameramozgásokkal és párbeszédekkel, a színészek közötti kapcsolatokkal kiegészítve, angol és francia nyelven. A rendező tulajdonképpen kameraként használta a zseniálisan és villámgyorsan dolgozó Moebius-t, virtuálisan „leforgatva” vele a komplett filmet. Ezután készültek el a szereplők csodálatosan megrajzolt és festett, színes kosztümtervei.

A rendező egy látványos hosszú felvétellel szerette volna kezdeni a filmet, melynek során a néző átszeli az egész galaxist, miközben űrcsaták és kalóztámadások szemtanúja lehet. Jodorowsky látomása olyan nagyszabású volt, – nem csak a nyitójelenetet, hanem az egész művet figyelembe véve – hogy a terveket szakértői szemmel néző mai filmesek nehezen tudják elképzelni, mindez hogyan valósulhatott volna meg akkoriban. Éppen ezért nem meglepő, hogy az előkészületek során Jodorowsky megkereste a korszak legelismertebb vizuális effektus szakemberét, a 2001 – Űrodüsszeia (és később a Szárnyas fejvadász) trükkvarázslóját, Douglas Trumbullt. A tárgyalások megkezdődtek, végül azonban a rendező nagyképűnek és túlzottan technikai beállítottságúnak találta a specialistát, így az együttműködésből nem lett semmi.

Jodorowsky ekkoriban tért be egy kis hollywoodi moziba, ahol éppen John Carpenter főiskolai diplomafilmjét, a Sötét Csillag mozisra bővített változatát vetítették. Ebben figyelt fel a fiatal látványtervező, Dan O’Bannon munkájára, akit egy kis marihuánával megtámogatott interjú során sikeresen rá is vett, hogy egy időre költözzön Franciaországba, és dolgozzon a Dűne különleges effektusain. Az űrhajók és egyes épületek megtervezését a neves angol sci-fi illusztrátorra, Chris Foss-ra bízta, akinek a filmhez készített remek festményei között található például egy különös formájú sérült kalóz-űrhajót, vagy éppen a császári palotát ábrázoló mű.

Ezzel egyidőben megkezdődött a szereplőválogatás is. Leto herceg (Paul apja) szerepére David Carradine-t kérték fel, aki akkoriban a Kung Fu tévésorozattal nyert ismertséget. Carradine az El Topo rajongójaként azonnal igent mondott. Paul Atreidest nem más alakította volna, mint a rendező fia, Brontis Jodorowsky, aki gyermekként szerepelt már az El Topó-ban is. A Dűne tervezése idején 12 éves fiú alighanem a valaha volt legdurvább filmes felkészítésben vett részt, melyhez képest Robert De Niro method acting technikái gyerekjátéknak tűnnek. Brontisnak küzdősportokat és akrobatikát kellett tanulnia, emellett az elméjét is fejlesztette, voltaképpen teljesen át kellett lényegülnie Paullá, akit filmbeli apja ugyanilyen kiképzésnek vet alá. A rendező fiát egy Jean-Pierre Vignau nevű harcművész oktatta  karatéra, jujitsura, judóra, aikidóra, atemi-jitsura, kéz- és lábtechnikákra, feszítésekre, föld- és állóharcra, pusztakezes, késes és kardos közdelemre – mindezt két éven át, a hét minden napján hat órán keresztül! Az idősebb Jodorowsky ma már elismeri, hogy mindez erős túlzás volt, de akkoriban úgy érezte, megéri az áldozatot, hiszen szó szerint a karját is képes lett volna levágatni szent filmtervéért.

Jodorowsky talán legmerészebb húzása az volt, hogy megkörnyékezte az excentrikus spanyol szürrealista festőzsenit, Salvador Dalít, hogy játssza el a galaxis őrült császárát, IV. Shaddamot. Egy New York-i luxushotelben futottak véletlenül össze először, majd Párizsban folytatták az egyezkedést.  Dalí végül filmben töltött percenként 100.000 dolláros gázsiért vállalta a szerepet (mely maximum 5 percet jelentett, de így is belőle vált volna a korszak legjobban fizetett színésze), illetve további feltételként szabta, hogy múzsája, Amanda Lear kapja meg Irulan hercegnő szerepét.

Feyd-Rautha Harkonnen életre keltésére nem kisebb nevet, mint a Rolling Stones frontemberét, Mick Jaggert szemelte ki Jodoroswsky. Egy párizsi estélyen sikerült összefutnia a sikerei csúcsán lévő rocksztárral, aki igent mondott a felkérésre (érdekesség, hogy az 1984-es Dűné-ben is egy énekes-zenész, Sting alakította ugyanezt a karaktert). Udo Kier, a később számos amerikai sikerfilmben feltűnő német színész vállalta Peter De Vries, a mentát figurájának eljátszását. De Jodorowsky még ezek után is mert nagyot álmodni: a Harkonnen-ház feje, az elvetemült Vladimir báró megformálására Orson Welles színész-rendezőt, a minden idők egyik legjobb filmjének tartott Az aranypolgár direktorát kérte fel. Egy párizsi étteremben találkozott a közel másfél mázsásra hízott Welles-szel, aki csak azután állt kötélnek, hogy Jodorowsky megígérte, a színészi gázsi mellett a forgatás minden napján a film költségvetésének terhére ehet kedvenc éttermében.

Salvador Dalí hívta fel a rendező figyelmét H. R. Giger, a svájci szürrealista festő munkáira, melyek biomechanikus, sötét, nyugtalanító stílusa Jodorowskyt is azonnal lenyűgözte. Találkozott hát a művésszel, és megbízta a gonosztevő Harkonnenekkel kapcsolatos látványtervek elkészítésével. Ezek közül meg is valósultak a báró kövér alakját mintázó gigantikus Harkonnen-kastélyt ábrázoló munkák.

Jodorowsky a filmben látható minden bolygóhoz kapcsolódóan egy-egy zenekart akart felkérni a filmzene megírásához. Az Arrakis vonatkozásában az akkor már nagy névnek számító Pink Floydra esett a választása. Jean-Paul Gibon társproducerrel együtt elutazott Londonba, ahol az együttes éppen a The Dark Side of the Moon című lemezen dolgozott. Roger Waters bandája rövid beszélgetés után vállalta a közreműködést a leendő nagyszabású produkcióban. A Harkonnen család zenei illusztrálásához a francia Magma rockegyüttest kérte fel a direktor.

A több mint két évig tartó előkészületek és toborzás után meg kellett oldani a legfontosabb problémát, vagyis a film finanszírozásának és forgalmazásának kérdését. Az alkotók összeállították a ma már legendás „Dűne-könyv”-et, egy hatalmas, vaskos, több kilós kötetet, mely tartalmazta Moebius teljes rajzos forgatókönyvét és jelmezterveit, valamint Chris Foss, Dan O’Bannon és Giger grafikáit és festményeit. Michel Seydoux producer minden nagy amerikai filmstúdiónak elküldött egy példányt a könyvből, melyből napjainkban már csak két ismert darab létezik. A költségvetést nagyjából 15 millió dollárban határozta meg.

A Walt Disney Pictures elnöke így reagált: „Ez egy csodálatos projekt, de olyan, mint a Concorde repülőgép. Kivételes darab ott Franciaországban, de itt Amerikában nem kérünk belőle.” A producerek ekkor értették meg, hogy a terv nagy bajban van. Hollywood túl komplexnek, kizárólag felnőtteknek szólónak, kétértelműnek, spirituálisnak és metafizikusnak tartották Jodorowsky Dűné-jét, mely elől nem csak a Disney, hanem minden más stúdió is remegve menekült. Mindenki imádta ugyan a Dűne-könyvet, elismerték annak értékeit, de nem bíztak az anyagi sikerben, és nem mellékesen a leendő rendező személyét sem respektálták. Túl soknak és költségesnek találták a speciális effektust, túlzottan hosszú lett volna a film játékideje, és a melanzs-kábítószer témát is veszélyesnek tartották.

Világossá vált, hogy senki nem ad pénzt a filmhez, a projektnek vége. A stáb tagjai katasztrófaként élték meg a kudarcot, csalódottak és dühösek voltak. Jodorowskyra nem csak rendezőként, hanem delejes erejű guruként, munkatársait folyamatosan lelkesítő és támogató vezetőként tekintettek. Egy álom, amiben mindenki őszintén hitt, véget ért. Maga Jodorowsky teljesen összeomlott, a veszteséget a mai napig magában hordozza. Amikor egy évtizeddel később mozikba került David Lynch Dűné-je, Jodorowsky némi kárörömmel tapasztalta, hogy az egyébként általa is nagyra becsült rendezőnek beletört a bicskája a témába, és nem sikerült maradandót alkotnia.

Az elvetélt Dűne-film és a stúdiók berkeiben „elveszett” Jodorowsky-féle Dűne-könyvek azonban sokak szerint olyan érezhető hatást gyakoroltak a későbbi filmiparra, mely számos ponton ma is határozottan felismerhető és megfigyelhető. Az első Star Wars film kardvívó jeleneteit, a Terminátor belső nézetes adatképernyőit, Az elveszett Frigyláda fosztogatói ládafelnyitós jelenetét, a Flash Gordon és A világ urai számos látványelemét, vagy a Kapcsolat galaxison átszáguldó nyitójelenetét mind visszavezethetjük a Dűne-könyvhöz.

Az pedig egyértelmű tény, hogy Ridley Scott 1979-es klasszikusa, az Alien - A nyolcadik utas: a Halál gyökerei a Dűne-projektben erednek. Amikor az anyagilag és mentálisan padlóra került Dan O’Bannon visszatért az Egyesült Államokba, Ronald Shusett nevű barátjával együtt papírra vetette egy régi forgatókönyv-tervét, melynek a Star Beast, majd később az Alien címet adta. A 20th Century Fox-tól zöld utat kapott projekt megvalósításához három, Franciaországban megismert alkotótársát is meghívta: H. R. Giger tervezte a címszereplő lényt és a film teljes „idegen” látványvilágát (Oscar-díjat érdemlően), Chris Foss a Nostromo űrhajó, míg Moebius a szkafanderek kinézetének megalkotásában kapott szerepet. Az már csak különös véletlen, hogy Dino De Laurentiis producer megbízásából, a Szárnyas fejvadász rendezése előtt maga Ridley Scott is dolgozott hét hónapig a Dűne filmre vitelén, mielőtt a túl vontatottan haladó munka miatt otthagyta az előkészületeket. A 2012-es Prometheus-ban az LV-223-as holdon található mesterséges hegyek dizájnjának alapját Giger Dűné-hez készült tervei képezték.

Ahogy Devin Faraci filmkritikus – talán némileg elfogultan – mondja: „Egy olyan világban, ahol nem lett volna Jodorowsky Dűne-terve, talán nem lenne Alien; és ha nem lenne Alien, akkor nem lenne Szárnyas fejvadász; és ha nem lenne Szárnyas fejvadász, akkor nem lenne William Gibson; és ha nem lenne William Gibson, akkor nem lenne Mátrix, és nem lennének mindazok a dolgok, melyek ezekből származnak…”