Paul Talbot Bronson's Loose! - The Making of the Death Wish Films című kötetét 2006-ban jelentette meg az amerikai iUniverse kiadó.

A könyvhöz Andrew Stewens, Bronson Halálos vadászat- és Éjféli leszámolás-béli színésztársa írt előszót. A hátsó borítón ez olvasható:

"1974 nyarán a Bosszúvágy című film lenyűgözte a közönséget erőteljes történetével egy felbőszült üzletemberről, aki az utcákat rója egy pisztollyal, hogy megbosszulja a felesége és lánya elleni brutális támadást. A mű zsúfolásig megtöltötte éljenző nézőkkel a mozikat, és az év egyik legnagyobb bevételt produkáló és legvitatottabb filmje lett, mely a világ legünnepeltebb mozis ikonjává tette Charles Bronsont.

A következő húsz évben négy, egyre erőszakosabb folytatás szolgáltatott izgalmakat a rajongók növekvő sokaságának, megszilárdítva Charles Bronson legendáját.

Most első ízben a Bosszúvágy-fanatikusok, Bronson imádói és az akciófilmek kedvelői számos érdekes információhoz juthatnak a sorozatról. A Michael Winner rendezővel, Kevyn Major Howard színésszel, Brian Garfield íróval és másokkal készített exkluzív interjúk segítségével feltárul, milyen is volt a Bosszúvágy filmeken együtt dolgozni minden idők egyik legkarizmatikusabb és legtitokzatosabb sztárjával.

Körüljárva mind az öt film keletkezésének körülményeit (köztük meg nem valósult szereposztási tervekkel, kimaradt jelenetekkel és alternatív vágásokkal) és számos ritka illusztrációt felhasználva a kötet elénk tárja a filmhistória legrobbanékonyabb akciósorozatának impozáns, eddig el nem mondott történetét.

Paul Talbot filmtörténész és független filmkészítő. Írt a Video Watchdognak, a Psychotronic Videónak és a Filmfaxnak. Filmjei között van a Hellblock 13."

A KÖNYV BEVEZETŐJE:

"Az MPAA besorolási rendszer létrehozása az 1960-as években lehetővé tette, hogy a filmkészítők korábban tiltott témákat és társadalmi problémákat dolgozzanak fel. A mozifilmek hamarosan nyílt meztelenségtől, durva nyelvezettől és erőszaktól hemzsegtek. Az 1970-es évek elejére a filmipar az újonnan elnyert szabadságot arra használta, hogy nézőit a társadalom sötét oldalának realisztikus ábrázolásával bombázza.

Az 1970-es évek elején dühöngött a bűnözés az amerikai városokban, a hírek folyamatosan rablásokról, gyilkosságokról, nemi erőszakról és zavargásokról számoltak be. Az olyan amerikai közönségfilmek, mint a Francia kapcsolat (1971), a Shaft (1971), a Piszkos Harry (1972), az Across 110th Street (1972), A don halála (1973), a The Friends of Eddie Coyle (1973), a Superfly (1972) és a Serpico (1973) életszerűen jelenítették meg a korabeli városi erőszakhullámot, és úgy tűnt, hogy e látványos mozgóképes őrjöngés elérte a határait.

Azonban amikor 1974 nyarán a Bosszúvágy berobbant a New York-i filmvásznakra, felrázta az eltompult közönséget történetével egy átlagpolgárról, aki pisztollyal járja az utcákat, hogy válogatás nélkül lőjön le bűnözőket, akikhez hasonlók brutálisan és értelmetlenül megtámadták a feleségét és lányát. A nézők, főleg a New York-iak, kiváltképpen pedig azok, akik maguk is váltak már bűncselekmények áldozatává, visítoztak és tapsoltak az élvezettől, amikor a főszereplő Charles Bronson úgy reagál a vásznon, ahogy ők is szeretnének a való világban. Néhány kritikus együtt éljenzett a fizetőközönséggel, ugyanakkor más írók megrémültek az erőszaktól a vásznon és a jókedvű szadizmustól a nézőtéren.

Sanda szemeivel, sztoikus arckifejezésével, erőteljes fizikumával és barázdált, nem éppen jóvágású arcával Bronson elég valószínűtlen jelölt volt a sztárszerepre, de természetes karizmája és imponáló fellépése lehetetlenné tette, hogy a nézők figyelmen kívül hagyják. Az ötvennégy éves Bronson 1974-ben már hatalmas nemzetközi filmikon volt, de a Bosszúvágy (a sztár első amerikai kasszasikere) olyan vitákat és izgalmat gerjesztett, hogy ez lett és maradt is örökké az a film, amellyel azonosítják. Az önbíráskodó Paul Kersey karakterét Bronson még négyszer alakította az elkövetkező húsz évben.

A legtöbb mozis folytatás alulmúlja az eredeti filmet, és ez alól a Bosszúvágy-sequelek sem kivételek. Ugyanakkor mind a négy folytatás hasznot termelt, és jól tükrözte az éppen aktuális akciófilmes stílust.

A hátborzongató Bosszúvágy 2-t 1982-ben mutatták be, nem sokkal azután, hogy Ronald Reagant az Egyesült Államok elnökévé választották, és az ország jobboldali, szemet-szemért hangulatban úszott. Az elképesztő Bosszúvágy 3 1985-ös forgatása idején minden akciófilm a kasszarobbantó Rambo 2 képletét utánozta, így a Kersey-figurából egyszemélyes hadsereg vált, aki határtalan fegyver- és lőszermennyiséggel irtotta a gonosztevők végtelen seregét. A Bosszúvágy-filmek nem voltak többé feszes, sokkoló, a való élet városi bűnözését felkavaróan ábrázoló művek, inkább rikító képregény-fantáziák kreatív, eltúlzott bosszújelenetekkel. Kersey nem volt többé komplex karakter, helyette rajzfilmes szuperhőssé vált, félelmetes közelharc képességekkel és folyamatosan gyarapodó fegyverarzenállal.

A kőkemény Bosszúvágy 4-et 1987-ben mutatták be, az 1980-as évtized végi házivideo-forradalom csúcsán, így közönsége nagy részét videokazetta-kölcsönzés útján érte el. A sorozat élvezetes hattyúdala, a Bosszúvágy 5 a franchise végét jelentette. 1994-ben hódította meg a polcokat, amikor a videotéka-mánia az utolsókat rúgta.

Az eredeti Bosszúvágy klasszikussá érett, és az 1970-es évek egyik legfontosabb és leginkább alulértékelt filmje. A mai napig felkavaró, erőteljes és felejthetetlen alkotás. A négy folytatás - habár nem kiemelkedőek -, a rajongók kedvencei, mely szinte kizárólag a legendás Bronson egyedülálló vonzerejének köszönhető. Noha színészi képességeit mindig igazságtalanul alulértékelték, sőt gyakran gúnyolták (sokkal inkább, mint színészikon-társai, John Wayne, Gary Cooper, Randolph Scott és Joel McCrea esetében), Bronson a filmtörténet egyik legérdekesebb és legegyedülállóbb személyisége maradt. Mind az öt Bosszúvágy-film elérhető világszerte DVD-n, így tovább borzongatják az akciókedvelőket, és újabb Charles Bronson-rajongókat teremtenek."

Fordítás: Chief Brody